- József Attila -

MEGFÁRADT EMBER

A földeken néhány komoly paraszt
hazafele indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.

A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher;
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.

A békességet szétosztja az este,
meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.

1923. augusztus

"...
Tóth Ferenc nagyon szépen fogalmazta meg a makói múzeum előtt álló/fekvő szobor üzenetét: „Kifejezője József Attila egész költői pályájának: a vélt kudarcoknak, a nehéz sorsnak, a be nem teljesült vágyaknak, a csalódásoknak, az élettől kapott pofonoknak: de szimbóluma az álmoknak, messiási elhivatottságnak, a szebb jövőbe vetett hitnek. Ez a szobor egyszerre képes elpanaszolni József Attila fájdalmát és az emberben való hitét."
..."

library.hungaricana.hu