Vajon belegondolt-e már valaki, hogy a rendszerváltást követően privatizált üzemek, gyárak, a hozzájuk tartozó kultúrházak, valamint a funkciójukat vesztett pártszékházak lebontása vagy átépítése során mennyi alkotás tűnhetett el örökre? Kétségtelen, hogy ezek többsége propagandisztikus szemléletet képviselt az előző rendszer ideológiáját hirdetve, ám akadtak köztük olyanok is, amelyek ma is művészi vagy történeti értéket képviselnének.

Az egyszerűen leakasztható alkotások - például a gobelinek vagy kisebb pannók - lekerültek a falakról, majd összetekerve talán valamelyik múzeum raktárjában porosodhatnak vagy szerencsésebb esetben olyan intézményhez kerültek ajándékba, amelyik értéket látott bennük. A helyhez kötött alkotásokkal - mint például a seccok, mozaikok vagy akár sgraffitok - esetében már másként bántak: gyakran leverték, fallal együtt elbontották, befalazták vagy egyszerűen csak lefestették őket. A következőkben bemutatott alkotás is utóbbi kategóriába sorolható.

Ridovics László festőművész negyedik nagy megbízását teljesítette az Amerikai úti pártház előcsarnokába készített 28 négyzetméteres seccojával, melynél a megrendelő igénye és elvárása arra vonatkozott, hogy a műalkotás kifejezze a pártiskola funkcióját, annak nevelő szerepét és tanító hatását. A frekventált helyre készült falfestményt, mely az előadóterem előcsarnokának falát díszítette, naponta akár több százan tekinthették meg.^[1] Helyettem inkább beszéljen Szíj Rezső, akinek tollából mégiscsak hitelesebb eme secco bemutatása:

"1963-ban módja nyílt egy a salgótarjáninál is nagyobb méretű falképre, amelyet a budapesti Amerikai úti pártház emeleti csarnokának a bejáratával szemközti nagyméretű falára készített. Már ahogy közeledünk az első emeleti folyósón, az üvegajtón át látni a terem hátsó falát teljesen beborító szekko üdén csillogó színeit. Belépve a terembe sem csökken az illúziónk. A mű tartalmát itt is a környezet írta elő: az életnek tanulunk, körülbelül ez a szellemi mondanivalója a képnek, amit a művész megjelenít azzal, hogy az előtér kiemelt felnőtt tanulói mögé lágyabb színekkel az ipari és mezőgazdasági életből komponált jeleneteket. Ezt a kétlépcsős mozgalmas együttest a háttérben kitárt karjaival egy enyhét vörös színekkel mintázott alak egybeöleli, egyik kezében kalapácsot, a másikban lobogó fáklyát tartva. Ez az alak emeli síkba az egészet, ezáltal lesz igazán freskószerű, dekoratív hatású. Az egésznek a ritmusát nemcsak az alakok váltakozása adja, hanem a színbeli elrendezés is. Ott, ahol a napi munkára nyílik rálátás, s amely színben tartózkodóbb megoldást követelt, ahol tehát emiatt a ritmikus egyensúly megbomlott volna, egy mély tónusú asztalkát állított, rajta fehér terítőn sötét vázában virágot, amely úgy állítja helyre az egyensúlyt, hogy sem az előtér kiemelt alakjairól, sem a háttér dolgozóiról nem vonja el a figyelmet. Színskálája gazdag, hatásos foltfelületekkel dolgozik, a mélyebb színek gazdag árnyalásával.

Valamennyi alakja él, az olvasó, a beszélgető, a magyarázó, az elmélázó egyaránt gondolkodó emberfőt sugároz. Tanulás nélkül nincs eredményes munka, ezt az egyszerűen hangzó, de társadalmunkban mégis döntő alapigazságot fejezi ki. Az egész mű a munka szolgálatában álló értelem diadalának a himnusza. Az utolsó évek egyik legsikeresebb falképe."^[1]

A secco rendszerváltást követő sorsa számomra egyelőre ismeretlen; napjainkban a Magyar Táncművészeti Egyetem működik az elmúlt évtizedekben külső és belső felújításon átesett épületben, kizártnak tartanám, hogy ez előző rendszer ideológiáját (továbbá önkényuralmi jelképet is) magán hordozó műalkotást megtartották volna, de láttunk már érdekes dolgokat.

---