Nyitott szemmel járva az ember néha igazi kincsekre bukkan. Így jártam én is: egy munka során jutottam el az E-On egyik telephelyére, ahol szó szerint belebotlottam egy szoborba. Sikerült engedéllyel jól körbe fotóznom, amikor felfedeztem a szignót, gyorsabban kezdett verni a szívem: egy korai Martsa István műre bukkantam.

Matrsa^[1] Pozsonyban született 1912-ben, villanyszerelőként és mozigépészként dolgozott Esztergomban. Innen került a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Ferenczy Béni tanítványaként végzett a szobrász szakon 1950-ben. Stílusosan, saját élményeiből merítve készítette el főiskolai vizsgamunkáját a "villanyszerelő"-t 160 cm-es méretben gipszből. E mű előzményeként 1949-ben készített egy háromdarabos sorozatot kis méretben.^[2]
Az 1950-ben megrendezett I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás előzetes bemutatási fóruma volt a köztérre szánt alkotásoknak, de nemegyszer arra is volt példa, hogy a közönség elé tárt gipszvázlat a kiállítóteremből egyenesen az állandó nyilvánosságú közösségi térbe vonult át: így kapott véglegesnek szánt helyet Martsa villanyszerelője a Nehézipari Minisztérium Markó utca 17. szám épületében 1950-ben.^[3]

Műelemzésre Ujvári Béla művészettörténészt "kértem fel" aki 1969-ben egy remek összefoglalót írt:

"Martsa István szobrászatának középpontjában az ember áll. Különböző műfajú, különböző rendeltetésű műveiben egy-egy emberi magatartás, érzelem elmélyült megfogalmazását tűzi ki céljául. Műveinek kompozícióját, formavilágukat, az eszmei tartalom meggyőző kifejezésének vágya alakítja, műveiben így szilárdan ötvöződik össze a tartalom és a forma. Embersége, realista szemlélete szocialista szemléletű művészetünk egyik jelentős művészévé avatja. "

"Diplomamunkájához már nem a mester tanítványaként kezd hozzá. „Villanyszerelő” című életnagyságú szobrában kora fiatalságának emlékeit eleveníti fel. Ebben az első kompozíciójában — mint mondotta — vágyait teljesen nem önthette formába. Az övre szerelt szerszámok ágas-bogas jellegét szerette volna felfokozni és szembe állítani az emberi test szerves, hajlékonyabb ritmusával. Tanára, Beck András, lebeszélte erről, így — az akkori követelményeknek megfelelően — aprólékos részletességgel, leíró jelleggel ábrázolta, mind a foglalkozást jellemző tárgyakat, mind az öltözet egyes darabjait. A szeretettel, de hűvös tárgyilagossággal, részletről részletre haladva mintázott tárgyak formái alatt elevenen hullámzik végig a kontraposztban álló fiatal szerelő jellegzetes, reálisan mintázott eleven tömeg- és formaritmusa, a mozdulatot hűen tükröző, mértéktartó tengelyjátéka."^[4]

A szobor a minisztérium átalakulása/megszűnése után eltűnt, majd valamikor a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején került a mostani helyére.^[5]

---