Steinbach Vilmos nevét először a Gulyás-testvérek filmjében (Én is jártam Isonzónál…) hallottam, amikor a korongozón dolgozva, formázás közben megrázó erővel vallott az I. világháborúban átéltekről.
„A Steinbach család 1880 óta készít szenvedélyesen magas minőségű, egyedi cserépkályhákat és kandallókat”- olvasható a honlapon.”^[1]
„1920 után Steinbach Vilmos vette át az üzemet, aki ungvári szakiskolán végezte szakmai tanulmányait. Neki köszönhetően sikerült az államosítást elkerülve a család tulajdonában tartani a vállalkozást.”^[2]
Az oroszlán a bátorság, a hősiesség és erő szimbóluma, királyok, nemesek címerállata.
Az oroszlános kályhacsempe idézi Steinbach Vilmos bátorságát, elszántságát, amelyről az első világégés csatáiban, majd az 1950-es években át kellett élnie.

„A film (Én is jártam Isonzónál) nemcsak a háború tényeit idézi fel, hanem részben a veteránok későbbi életét is, akik szegénységben, gyakran méltatlan körülmények közt, kis nyugdíjból éltek. Közülük többen 80 fölött is még dolgoztak, mint Steinbach Vilmos egykori közlegény vagy Hőgyi István volt vezérkari futár. Megindító látni, hallani, hogy az állam részéről nemcsak elmulasztottak méltó élethez nélkülözhetetlen mértékű nyugdíjat adni azoknak, akiket elődeik a hazájuk védelmére a frontra küldtek, de a Rákosi-korszakban többüket megélhetésétől fosztották meg. (…) Az 1989 előtti hatalom azért bánt ilyen mostohán az első világháborús veteránokkal, mert a háború és az 1920 előtti Magyarország ügyét nem érezte magáénak. Egyes kritikusok azt hangsúlyozták, hogy a katonák nem is tudták, miért harcolnak (Báron 1987).”^[3]

---