Egy családi séta közben bukkantam rá a kiállításra, ahol megláttam Csokonai Vitéz Mihály fejszobrát. Fejszobor kivitelezése az egyik legnagyobb kihívás egy szobrász életében, hisz nem lehet elterelni a szemlélődő figyelmét mint más szobroknál, legyen az egy mellszobor, vagy egy teljes alakos netán egy egész szoborcsoport. Itt szinte csak az arc van és azt úgy kell megmunkálni, mintha tükörbe nézne az alany. Mindezt megspékelte Rajki László azzal, hogy ezt vörösmárványból faragta, ami nehezen megmunkálható.
Elmondhatjuk, hogy nem vallott szégyent, remekül sikerült megformálnia Csokonai oly jellegzetes vonásait.

Egy interjúban így vall művészetéről Rajki László, talán épp szobrász "ars poeticáját" olvashatjuk ki e sorok közül:
"Vannak szobraim, többnyire portrék, amelyeket nem mintáztam előre, agyagból. Hanem mindjárt kőbe faragtam azokat. Ezek a legkedvesebbek számomra. Az sem véletlen, hogy vörös márványba faragtam meg az apámat is, Móricz Zsigmondot is. Vissza akartam adni az embert, a valósan létezőt, de egy kicsit, éppen az anyaggal összhangban, a bensőt is. Én szeretem azt, ha számon kérik tőlem a mű és az ábrázolt valóság hasonlóságát."^[1]

Álljon itt még egy gondolat ezúttal Kovács Gyula művészettörténész tollából:
"Rajki László portréi ábrázolóak, kifejezőek, az ábrázolt karakterét megmutatóak. Nem a formálás mikéntjével, hanem az ábrázolás pontosságával jellemeznek. Rajki László szobrász csupán egy azon képzőművészeink közül, akik műtermük csendjében elvonultan dolgoznak, akik ettől több figyelmet és megbecsülést érdemelnének. Rajki László esetében már csak azért is, mert nem átvett sémák alkalmazásával, hanem a maga meditatív szemléletével, csinálás által teremti meg a szoborformát."^[2]

---