Nehéz fába vágja a fejszéjét, aki a művészről szeretne írni. Hosszú kutató munka, sok órányi adatbázisokban keresgélés után is alig tudtam meg valamit Sashegyi Gyula szobrászról, aki 87 éves korában hunyt el 1966-ban.

Legalább itt álljon róla néhány szó, ha már a világ elfelejtette, hogy valaha is élt és alkotott...

A múlt század harmincas-negyvenes éveiben van róla említés. Az egyik első említése a Tisza István emlékművénél történik, 1934-ben, ahol Zala György mint munkatársát említi^[1].
Még annak az évnek szeptemberében "A Nemzeti Munkahét" alkalmából a Műcsarnokban rendezett kiállításon tűnik fel egyik alkotása a "Családi boldogság" amit a cikk szerzője (Kézdi-Kovács László) egy nagyon bájos, élénken magyaros szoborműként jellemez.^[2]
1937-ben a Műcsarnok téli kiállításán szerzőtársával Marjánovits Györggyel készítettek egy szobrot, amely egy édesanyát ábrázol, aki feje fölé emeli kisgyermekét, az alkotásnak a "mindenek felett" címet adták^[3]. A szép alkotásról álljon itt egy gondolat egy laikus tollából:
"Ez a szobor a világ minden édesanyját és a világ minden gyermekét foglalja magában. Azt ábrázolja, hogy az édesanya, aki a legnagyobb megbecsülést érdemli ki a gyermekétől, még a gyermekét is maga fölé emeli mindenek felett."^[4]

Fejfáján Búza Barna Mária siratja Jézust című domborművét találjuk ami pirogránitból készült. Immár hatra növekedett azon síremlékek száma, amelyen ez a dombormű díszeleg (kapcsolódónál felsorolom, hogy melyik a másik öt). Felállításának ideje ismeretlen, talán sosem derül ki.
Sírja gondozatlan, évek, talán évtizedek óta nem járt arra senki, lehet, hogy én voltam hosszú idő óta az első, aki fejet hajtott előtte. Mintha nem is létezett volna, pedig a szobrász a halála után műveiben él tovább...

---