A reformáció 501. évfordulóján avatták fel Katona Katalin csodálatos alkotását. Műkő sztélén bronz dombormű. Egy álló férfialak deréktól felfelé, aki jobb kezét egy könyvön nyugtatja míg baljában egy másik könyvet szorít magához. Először még találgattam, hogy ki lehet az "ismeretlen" prédikátor: talán Luther, vagy Kálvin, de a megoldásra csak akkor jöttem rá, amikor elolvastam az avatóbeszédet. (Az avatóbeszédet tartalmazó újságból van egy példányom a könyvespolcomon)
A beszéd roppant szokatlan és merőben elgondolkoztató, hogy percekig döbbentem meredtem az újság lapjaira. Nem mond életrajzot, nem méltat életművet, sehol egy évszám, szinte nincs benne kijelentő mondat, csak kérdések. Kérdések amire a választ mindenkinek magának kell megkeresnie, hisz azok bennünk leledznek.

Bakonyvári M. Ágnes művészettörténész avatóbeszéde 2018. október 28-án:

"Tisztelt Polgármester Úr és Ráckeve Város Önkormányzatának Vezetői!
Tisztelt Képviselő Úr!
Nagytiszteletű Esperes Urak és Lelkipásztor Úr!
Kedves Ráckevei Református Gyülekezet!

Köszönöm, hogy istentiszteleti alkalmatok résztvevőjeként Istennek - általatok énekkel és szavakkal imádkozott - Igéje eleven valóságként töltötte el szívemet. Köszönöm, hogy ez az élmény tovább erősíti Ráckevéhez való kötődésemet a személyes baráti kapcsolatok és a Keve Galéria programjaiban való alkalmi közreműködéseim mellett.
Egy személyes baráti meghívás hozott el ma közétek:
Ráckeve szülöttével, Katona Katalin ötvösművésszel jöttem köszönteni a Reformáció ünnepét. Katalin – az 500. évforduló ihletésével különleges ajándékot készített szülővárosa számára az 501. évfordulóra. Az évfordulók közötti átjárás szabadsága talán azt az üzenetet is hordozza, hogy az ajándék nem egy megkülönböztetett alkalomhoz kötődik, hanem Istenkapcsolatunk mindennapjaihoz?
Ma reggel a templomba igyekezve, mit sejthettetek a bejárat közelében feltűnő lepel alatt?
Az elmúlt hetekben, hónapokban hallottatok-e valamit arról, hogy milyen meglepetés készül a Református Egyházközség
és a Városi Önkormányzat összefogásával, az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával, meg jó néhány ráckevei
lakos hozzájárulásával?
És milyen érzés tölti el a lelketeket most, hogy találkoztok A prédikátor bronz domborművével?
Hogyan hat rátok, hogy a templomotok ablaka alatt egy sztélé jelent meg mint az Isten Igéjével való kapcsolatotok mindennapjainak és ünnepeinek emlékműve?
Megsejtet-e valamit ez a dombormű abból az erőből, amellyel az Igék mint a sztélék védhetik személyes és közösségi létünk határait? A XVI. századi, magyaros öltözékben és hajviselettel ábrázolt férfialak talán régmúlt idők emlékét idézi?
A szívéhez szorított könyvet a Bibliával azonosító csat a múlt örökségének akár jelenbéli éltető erejére is felhívja figyelmünket?
A szív ismeretei, tudása vezethet bennünket tovább a férfialak jobb keze alatt nyugvó könyv egy-egy történelmi kor szerint időszerű ismereteihez? A múlt és jelen milyen – egymásnak feszülő – erői hívnak bennünket arra, hogy belépjünk a kompozíció valóságába?
Miképpen találunk kapcsolatot a kő sztélé és a rajta fekvő bronz mező, valamint a bronzból ismét a sztélére vezető nyílás álló téglalapjainak hangsúlyos függőlegesével, majd a férfi köpenyének kiemelten függőleges redőivel?
Hogyan fogadjuk a függőleges irányok békéjét megtörő jobb kar átlóját, sőt, a bal kar és a nyitott könyv erőteljesen horizontális térbeli helyzetét?
A kompozíció vertikális és horizontális erővonalainak látszólagos ellentéte megérezteti-e velünk mégis az euklidészi valóságmodell biztonságát, amellyel a teremtett fizikai valóságban tájékozódunk és mozgunk?
Az ellentétek között megtalált egyensúlyban hogyan tudunk azonosulni a fénylő bronz háttérből – ruhájának sötét anyagszerűségével kiemelkedő Prédikátorral?
Miképpen éljük meg, hogy ruhájának sötét anyagszerűségét fénylő tekintet és kezek hordják, amiképpen a két könyv is fényességet sugároz?
A Prédikátor sztéléje mit sejtet meg a benne lakozó, illetve belőle áradó fény és a létezésének fénnyel telített közege kapcsolatából?
Melyik lehet forrása és melyik befogadója a másiknak?
Milyen ismerősség-élmény járja át szívünket Katona Katalin Prédikátor című domborművét szemlélve?
Megelevenedik-e számunkra a hitünk őrzött hagyományaiból és személyes Isten-kapcsolatunk tapasztalataiból is ismert élmény: a magunkban hordozott Igéknek, mint természetük szerinti fényességnek rajtunk keresztül is fényt sugárzó erejéről?
Mit szemlélünk hát, amikor Katona Katalin Prédikátor című domborműve előtt állunk?
Egy egykori, XVI. századi magyar prédikátor tekintetével találkozunk?
Vagy történelmi kortól függetlenül mindazoknak a prédikátoroknak a tekintetével, akik Isten Igéjének fényességét magukban hordozva, tovább sugározták azt embertársaiknak?
Ráismerünk a portréban az alkotóra is, aki Isten Igéjét magában hordozva kőben és bronzban sugározza azt tovább?
Megdöbbenünk-e, amikor a portréban ráismerünk önmagunk minden olyan létállapotára, amelyben találkoztunk Isten bennünk élő Igéjével és elfogadtuk a meghívást ennek sugárzására környezetünk felé?
Ennek a döbbenetnek az élménye megeleveníti-e most a 90. zsoltárnak a ráckevei református gyülekezet által mottónak tekintett kezdő versét?
„Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.” Áldással, békességgel vigyük haza mindannyian ennek a döbbenetnek az élményét!
És kísérje érte a dombormű alkotóját is áldás meg békesség!"

---