Az első szobor, ami az egykori Orvostovábbképző Intézet parkjában állt és műlapján levehető róla a "Tudsz róla?" jelölés! A művész emlékére létrehozott honlapon megtaláltam ti. Wehner Tibor avatóbeszédét, ami végigköveti az alkotás útját.
Ezek szerint a bezárt intézményből a szobor visszakerült a szobrász szüleihez, akik 2009-ben az Uzsoki Kórháznak adományozták.
Így viszont alkalmam volt szakavatott szavakat olvasni Török Richárd egyedileg megfogalmazott portréiról és erről az alkotásról is.
A portrékról általában: "Lehunyt szemek, félbe maradt, tétovává vált mozdulatok, a talapzatot szervesen a kompozícióba illesztő plasztikai megoldások, a figurát, a megjelenített alakot, a portrét szervesen a környezetbe illesztő, szellemes és kifejező, formabontó metódusok, bravúros anyagkezelés, hihetetlenül érzékeny mintázás, hallatlan mélységeket sejtetető érzelmi izzás, feszült mű-atmoszféra – talán ezek a legfontosabb, a Török Richárd szobrászatát jellemző vonások, meghatározó jegyek. Műhelyében fantáziaportrék és hitelesen megformált történelmi személyiségek, a tudomány és a művészet jól ismert, az emlékezetbe vésett alakjainak szobormásai formálódtak..."
A Hippokratész-portré kapcsán: "A különös portrék sorozatából felfűződő... műegyüttesben is kimagasló jelentőségű az első, megbízásra komponált arcképek között készült Hippokratészszobor, amelynek már a szakmai fogadtatása is elismerő volt: a szakértők elragadtatással fogadták, egyedülállóan szépnek minősítették a maszkszerűen megjelenített, mély tartalmakat összegző, mesterien megmintázott, a fenségesen felmagasodó oszlop-talapzatra finoman illesztett szuggesztív fantázia-arcmást. A szakállas, mély szemgödrökkel és kissé nyitott ajkakkal megformált idős férfi-alak merengve, méltóságteljesen a távolba tekint, de természetesen inkább befelé, önmagába néz, önmagát vizsgálja és önmagával szembesül: a hivatás, az elhivatottság, a felelősség súlyát hordozva és viselve. A mű sugárzása átható, a figura jelenése mélyen az emlékezetbe rögződő, súlyos jelentéstartalma mintegy varázsütésre kibomló..."
Vajda György, aki Török Richárd műveinek egyik elemzője, írta: „Ebben a plasztikai felfogásban ott van a szintézis, az ’örök’, minden korokon átívelő művészet vágya és lehetősége. Az ember és a drapéria, a portré és az attól elválaszthatatlan posztamentum egymásra felelő, vagy éppen ellentétpárokat alkotó együttese így vezet át művészettörténeti korszakokon, országhatárokon, időn és téren.”

---