'...Már Rákosi Mátyás is dédelgetett megalomán terveket egy reprezentatív munkásmozgalmi temetkezőhely kialakításáról, de ő feltehetően nem a Kerepesi úti temetőben építtette volna fel azt.
1955-ben, majd 1956-ban, a temető megkülönböztetett státusba való helyezése után újra felmerült a terv, 1957-ben pedig meg is született a határozat a centrális jelentőségűnek szánt munkásmozgalmi mauzóleum létesítéséről. Még ebben az évben befejeződött a kijelölt rész – a 12., a 13. és a 14. parcella – teljes kiürítése, melynek nyomán ez a frekventált helyen lévő, hatalmas terület teljes egészében rendelkezésre állt az új kultuszhely megteremtése számára.'
A munkásmozgalmi pantheonhoz a mauzóleum és a mauzóleum előtt sorakozó pilonok és díszsorok, valamint a mellettük lévő két oldalparcella tartozik "(ezeken kívül más munkásmozgalmi síremlék-együttesek is vannak a temetőben, de azok nem a pantheon részei). Kialakításának végleges koncepciója hónapokon át tartó vita és számos kompromisszum után konstruálódott meg. Mivel a munkásmozgalom minden korszakát reprezentálni kellett, rengeteg újratemetés is történt, általában más, kevésbé rangos fővárosi temetőkből. Volt, akinek külföldről hozták haza a hamvait (például Párizsból Frankel Leóét és Komját Aladárét), de olyan is, akit csak a Kerepesi úti temetőn belül kellett áttemetni (így került 1978-ban a temető egy eldugott helyéről az akkor vitathatatlanul legelőkelőbb részre Stromfeld Aurél sírja).
A kilencvenes években kerültek nyilvánosságra azok a jegyzőkönyvek, amelyek a Politikai Bizottság ülésein készültek, és amelyekből megismerhetők azok a körülmények, ahogyan az „örök időkre” épülő pantheonba temetendők névsorát összeállították. A Kiss Károly – volt miniszterelnök-helyettes – által vezetett Mártír Síremlékmű Bizottság 1957 áprilisában kezdte meg működését, elsődlegesen azzal a céllal, hogy gondoskodjon a két világháború között és az ellenállási mozgalomban mártírhalált halt kommunisták, valamint a forradalom napjaiban a rendszer védelmében elesettek sírjának rendbehozásáról, illetve új síremlékek állításáról. A Párt vezetői, kimondatlanul, de egyben saját majdani temetésük körülményeiről is határoztak akkor, amikor a pantheon koncepcióját kialakították. Vita nélkül csak az illegalitás időszakának „főmártírjai”, valamint a mozgalom számára kisajátított művészek és tudósok kerültek be a névsorba.
A munkásmozgalmi pantheonon belül szigorú – részben ideológiai, részben pragmatikus megfontolásokon alapuló – hierarchia uralkodott.
A hivatalos álláspont szerint, bár a pantheonba való bekerülés már eleve nagy dicsőség volt, meg kellett különböztetni a mozgalom „legkiemelkedőbb” és „kiemelkedő” személyeit.
A mauzóleumban, ahová a hamvasztottak kerültek, a felső szinten helyezték el az előbbiek, az alsó szinten az utóbbiak urnáját, és még az egyes szinteken belül is minuciózusan szabályozták, hogy kik kerüljenek a kiemelt, és kik a másodrangúnak ítélt helyekre".

A központi épület (az 1959-re felépült Munkásmozgalmi Mauzóleum) Körner József Ybl- és Kossuth-díjas építész tervei alapján készült.
A mauzóleum előtt álló hármas mártírszoborcsoport, a pilonok elülső oldalát borító (a magyar forradalmi munkásmozgalom főbb eseményeit megörökítő) domborművek, és a mauzóleum alsó termeit díszítő bronz reliefek: Olcsai-Kiss Zoltán szobrászművész alkotásai.
A Munkásmozgalmi Mauzóleum homlokzatán jelmondat hirdeti, hogy a Munkásmozgalmi Panteonban nyugvók „A kommunizmusért, a népért éltek”.

A tömegében és a térszervezés szempontjából is hatásos központi épület "365 urna számára épült, de a rendszerváltásig összesen 75 került ide (az utolsó 1988-ban), és számuk az áttemetések miatt azóta még le is csökkent: 1998-ban már csak 72 volt.
A fennmaradó helyek betöltetlenül maradtak, és a mauzóleum raktárában ma is ott állnak a Zsolnay-gyár által készített üres urnák. Az épületet eredetileg két temetkezési módra akarták kialakítani (a felső szinten urnás, az alsón koporsós temetkezés számára), és a kivitelezés során döntöttek úgy, hogy ide csak hamvasztottak kerülnek, és így a mauzóleum vertikális felosztása rangjelző funkciót kaphat. Kívül, az épület bal oldali kapuján a felső, a jobb oldalin az alsó urnaterem halottainak a neve olvasható'.

"Szekunder temetéssel került ide – részben az exhumálást követő hamvasztás után – több mint harminc személy, köztük Balázs Béla, Dési Huber István, Rudas László, Ságvári Endre, Szabó Ervin, valamint Derkovits Gyula, akinek eredeti síremlékét, Medgyessy Ferenc művét, a Rákoskeresztúri temetőből a Magyar Nemzeti Galériába vitték. Később már főként politikusok, például – a Rákosi-korszak csúcsvezetői, a hírhedt „négyek” közül egyedüliként – Révai József, majd Szakasits Árpád, Rónai Sándor, Münnich Ferenc, Dobi István, Ilku Pál, Sík Endre vagy Czottner Sándor hamvait helyezték itt el.
A munkásmozgalmi sírsétány – másik nevén díszsor – mindkét oldalát 1959-ben nyitották meg. A bal oldali sorra elsőként József Attilát hozták át a 35. parcellából, ahol a sírja 1942 óta állt (és ahová 1994-ben visszatemették). 1963 óta mellette nyugodott Szántó Judit, akit azonban később nem exhumáltak, így ma csak az ő neve olvasható azon a sírkövön, amely eredetileg József Attila harmadik sírhelyét jelölte. A munkásmozgalom néhány 1945 előtt meghalt mártírján kívül ide került a Kossuth-mauzóleum mellől Rajk László, valamint három társa is, míg a per más rehabilitáltjai (Horvát Ottó, Korondi Béla, Merényi Gusztáv, Németh Dezső, Szebenyi Endre) nem bizonyultak erre méltónak, így az ő sírjuk a Farkasréti temető 30/2. parcellájában maradt. A jobb oldali sorra temették át az 1956-os események néhány rangosabb kommunista áldozatát, köztük Mező Imrét...
Az emléktáblák a pantheon felavatása óta nem sokat változtak: a nevek az egyes pilonokon belül az elhalálozás kronológiája szerint sorakoznak, de maguk a pilonok rangban különbözőek. Az első háromra a 19. századi munkásmozgalom, az oroszországi intervenciós háború, a spanyol polgárháború, és főként az 1919-es tanácsköztársaság, valamint a két világháború közti illegális mozgalmak vezetőinek és résztvevőinek neve került. A harmadik pilonon olvasható Kun Béla neve is, aki ismeretlen helyen nyugszik, tehát a pantheonon belül ez lett az első számú kultuszhelye, de nem az egyetlen: 1974-ben a sírsétányon temették el a feleségét, aki egyértelműen csak Kun Béla rangja, a mozgalomban betöltött szerepe miatt kerülhetett oda. A tanácsköztársaság más vezetőit is feleségük képviseli a Kerepesi úti temetőben, de ők – például Landler Jenőné vagy Szamuely Tiborné – már nem kerülhettek a szűkebb pantheonba, csak a 30/2. számú munkásmozgalmi parcellába.
A negyedik pilonon a háború idején meghaltak, elsősorban az ellenállási mozgalom mártírjai szerepelnek, az ötödiken és a hatodikon pedig vegyesen a tanácsköztársaság további vezetői, koncepciós perek áldozatai, valamint művészek és tudósok. A kronológia egyedül a hatodik pilonon borul fel, mert ide utólag is véstek be neveket.'

'...A Kerepesi úti temető munkásmozgalmi síremlék-együttesének kialakítása – összességében közel ötszáz sírról van szó – egy rendkívül érdekes pantheon-kreálási kísérlet volt: a végső cél valóban az lehetett, hogy itt helyezzék el a „mozgalom összes istenét”. Az MSZMP KB Kegyeleti Bizottsága döntötte el, hogy kik kerülhettek ide, és ki melyik részre. A temető többi részét mindvégig a főváros kezelte, de a munkásmozgalmi sírok felett az MSZMP rendelkezett. Egy 1976-os párthatározat szerint a továbbiakban csak ide lehetett volna temetni a mozgalom kiemelkedőnek ítélt személyiségeit, függetlenül a családok akaratától. Az évek során kialakult az itteni temetések koreográfiája: politikusokén például a díszőrség munkásőrökből állt, és katonák csak a zenekarban szerepelhettek (a katonai díszőrség csak a hivatásos katonatisztek – például honvédelmi miniszterek – temetésén jelent meg).
1990 után elsőként Rajk László, majd József Attila, Gábor Andor, Szakasits Árpád, Rónai Sándor és Rónai Ferenc hamvait emelték ki kellemetlenné vált kontextusából, és temették át más parcellába (Szakasitsot pedig más temetőbe). A pantheonban maradt sírok fenntartásának támogatása – néhány jelentős személy sírján kívül – megszűnt, és a gondozás a családok feladata lett. A rendszerváltás utáni években előfordultak elszigetelt törekvések a munkásmozgalmi pantheon felszámolására, de ez komoly formában nem került szóba. Az a rendelet, mely szerint ezek a nyughelyek örök időkre szólnak, az 1990-es évek közepén még érvényben volt, és a munkásmozgalmi pantheon státusa hivatalosan máig megkülönböztetett".

---