Van, hogy az ember a semmit nem tudás Kharübdisze és a megmutatni akarás Szküllája között képtelen biztonságban elevezni, és végül, ellentétben az alaptörténettel, mindkét szörnynek halálos áldozatául esik. Ez történik itt is, a gyönyörű, egyszerű finom szoborról, mely szinte éppen csak kívül van a beltéri plasztika határán, egyszerűen képtelen voltam bármi komolyabb adatot kideríteni, mindkét címet jobb híján én adtam.

Pedig többet érdemelne, mert még egy tekintetben a határvonalon áll - látszólag absztrakt, elvont ábrázolás, a mozdulat mégis oly magától értetődően felismerhető - amint ez megvan, a néző a nemeket is rögvest azonosítani tudja. Bicikliről láttam meg, pár nap múlva, kivárva a délelőtti fényeket, visszamentem lefényképezni - ez az alkalom természetesen a szemétszállítás napjára esett, mint a képekről látható, és még egyszer már nem tudtam visszamenni.

Ha tippelnem kellene, első helyen Barta Lajost említeném meg - a szobor anyaga bizonyosan műkő (a rongálódásnál, a talprésznél vagy felül, a két alak kezének érintkezésénél jól láthatók a technológia nyomai) - ő dolgozott így, s van is a feltételezett korszakból, az ötvenes-hatvanas évek fordulójáról hasonló műve. De bárki más modernista szóba jöhet, s egyáltalán nem biztos, hogy a plasztikát köztérre szánták, lehet, az 'íróasztalfióknak' készült, mint oly sok kisebb plasztika az ötvenes években. Ugyanakkor az is lehet, egy sorozat része volt, első látásra annyira hasonló megfogalmazású társak után kiáltott. Ez az érzés később, higgadtabban nézegetve a szobrot, már elmúlt. Itt, a kertben, ahol van, mindenesetre magányosan, inkább itt maradva, itt hagyva, megtűrten áll, mintha afféle kényszerű örökség lenne, amit egyszer majd úgyis elpusztít az idő.