Nagy Balogh János kiemelkedő magyar festő volt, a modern magyar festészet egyik korai, tragikus sorsú képviselője. Munkásságában a tiszta formákra és a belső világ kifejezésére törekedett, gyakran ábrázolt egyszerű embereket és hétköznapi jeleneteket. Szeretett édesanyját is sokszor megfestette.
A szobor egy zöld, parkos környezetben áll, fák és füves terület veszi körül. Ez a természetes, nyitott közeg segít a szobor befogadásában, és egyfajta intimitást teremt a néző és az alkotás között. A beton alap és a lépcsőzetes kialakítás ellenére a szobor könnyen megközelíthető, szinte „beleül” a környezetébe. A mészkő felülete durva, textúrájú, ez a fajta felületkezelés nem engedi a részletgazdagságot, inkább a tömeg és a forma érzetét erősíti, ami jellemző Martsa István stílusára. Nagy Balogh Jánost ülő pozícióban ábrázolja, ami a szocialista-realista szobrászatban szokatlan, de emiatt emberi és hozzáférhetővé teszi az alakot, akár le is tudnánk ülni mellé. Elnagyolt az arca, a tekintete a távolba réved, egy festőpalettát tart a kezében. Ruházata is egyszerű, hétköznapi, vastag, anyagból készült inge és nadrágja. A rá oly jellemző sapkájáról ezer közül is felismerhető a festő.
Az emlékmű egyfajta csendes tiszteletadás egy olyan művésznek, aki a saját korában talán nem kapott elegendő figyelmet, de akinek munkássága maradandó értéket képvisel.
Az emlékművet a Képző- és Iparművészeti Lektorátus rendelte meg Martsa Istvántól. Az ünnepségen az avatóbeszédet Farkasinszky Lajos, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese tartotta.

---