Czóbel Béla emlékkönyv, megjelent a művész születésének 100. évfordulóján Szentendre, 1983

Idézet Varga Imrétől:
Bizonyosan láttam már többször is, de megismerni csak akkor sikerült Czóbel Bélát, amikor már szándékom volt, hogy megmintázzam. A festményei vonzottak hozzá, ezek a néha remegő kontúrú szívbemarkoló színi-hitelű képek.

Őszi délután másztam meg a gellérthegyi műterem lépcsőit. Tudtam, hogy kit találok, tudtam, hogy hova megyek, és nem volt bennem elfogódottság sem. Mégis teljesen elképesztett! Előttem a test romjaiban egy önmagával és a világgal elszámolni kész lélek jelent meg. Karosszékében ült, mert állni nehezére esett már. Fiatal lélek volt a fiatalság visszásságai nélkül. Tudta, hogy kicsoda, ám nem volt benne nyoma sem a kihívó, mert gyenge és ezért agresszív öntudatból. Begyűjtötte már a bőséges aratást, de nem volt megelégült, introvertált. Tekintete fürkészett, kíváncsi volt a veszíteni is képes kapcsolatteremtés ifjúi szándékával, a kockáztatni is kész nagyúri naivitással, fiatal volt élete utolsó pillanatáig.
Hát így kellene összegezni az élet tanulságait! Egyik utolsó katalógusában hitet tesz a való világ felülmúlhatatlan szépsége mellett. Micsoda szomjúság! Senki sem járt közelebb nála a huszadik századi nagy ködök forrásához és mégis, vagy talán ezért? Kimentette a legszebb tanulságot, az emberlátta világ festészetét.
Irigylem. Nem a sikerért, nem a múlt szépségekért, hanem a végkövetkezésért.
Ezt próbáltam megosztani másokkal a róla készült portréban. Kétszeres az áttétel, többszörös a torzulás. Mégis kérem, hogy nézzék el beszűrődött indulataimat a szándék kedvéért.