Balipap Ferenc írása szerepel az alkotó honlapján, amely bevezetőként szerepelt a művész egy kiállítási katalógusában. Ebben az alkotás méltatása is helyt kapott. A szerző kiemeli, mennyire nem szokványos az ábrázolás, ahol egy sajátos lovasszobrot látunk.
"...a lovas-lantos Tinódi nem a lovasszobor ábrázolásoknál szokott módon lóháton, nyeregben, hanem a paripa lábainál a földön törökülésben ül, és hangszerét pengeti..." A "... kecses, kevély, sajátos pózú állat figyelmesen" lovasa felé fordul, " a nyalkán, peckesen ülő délceg lovas" a földön ülve talán korabeli hangokat csal ki hangszeréből. Pontosabban ld. a forrás cikkben.
Ugyanitt olvashatók az alkotó szavai szobráról: „Tinódi lényén ünnepélyes komolyság árad szét, mosolyát komoly gondolatok váltják fel: az ének a Történelemrő1 szól. A lanton megpendül az első húr, a legelésző ló kíváncsian lendül a megszokott hangok irányába: mit hallunk most? Bensőséges, ölelő mozdulatával szív alakba fogja gazdáját. Szeles, gyermeki lendülettel, de az erdei vadak finom figyelmével fordul felé. Tinódi koncentrál, tudja, hogy figyelik. Katonás viselkedése felelet a ló vadóc kedveskedésére, gömbölyded formáira. Jó pajtások, ismerik egymást lelkük legmélyéig. Az élővilág másik része, a növényzet szőnyegornamentika módján jelenik meg a földön, zeneszerűen körülfolyva Tinódit, körülfonva a ló patáit, és a nyereg díszítéseként. A ló elölnézetének ellentéte a hátoldala, mely belefeszül a térbe, a nyerget pajzsként tartja kitárt oldalán, védi gazdáját a kemény idők csapásai ellen. Jelenthetné akár az akkori magyar világot.