Gádor István: "életünkben mindenütt a szépség uralkodjék"

Aerdna blogjaAerdna @ 2014.07.25. 09:19Alkotók
 
„A természet tele van csodálatos szépségekkel, s a művészet feladata, hogy föltárja őket, felmutassa azokat a dolgokat, amelyek mellett az emberek általában elmennek. De ez önmagában kevés. Mesterséges környezetünknek, tárgyi világunknak is esztétikusnak kell lennie; mert végső célunk, hogy az életünkben mindenütt a szépség uralkodjék”. – ezek a zárószavai Gádor István: Pályám emlékezete című írásának.

Gádor István Kókán született, 1891. november 11-én. Egészen fiatal korától szobrásznak készült. Gyermekként tejet és péksüteményt hordott reggelente, majd iskolába ment. Nem érdekelte az iskola, de tudta, hogy tanulni kell.

Sződi Szilárd szobrászművész tartott a budapesti Német utcai iskolában úgynevezett szlöjdtanfolyamot, vagyis mintázást, ahol Gádor István a gipszöntést is megtanulta. A tanfolyamon utolsó munkája egy Michelangelo-másolat volt, a „Hajnal”, melynek láttán édesapja elvitte Telcs Edéhez, aki javasolta, hogy az Iparművészeti Iskolába menjen tanulni. Tanára volt Lórántfi Antal, majd Maróti Géza, akinél az iskola elvégzése után öt évig dolgozott. Maróti 1910-ben néhány tanítványát, köztük Gádor Istvánt is elküldte Bécsbe, a Wiener Werkstätte kiállítására, ahol a kerámia sorozat volt nagy hatással rá. Később Maróti egy egyhónapos olaszországi tanulmányutat is felkínált Gádor István számára. Az olasz út után régi iskolatársával, Dankó Ödönnel bejártak a Műegyetemre, a kerámiaműhelybe. Egy év kísérletezés után a „Lány szőlőfürttel” című alkotást a Műcsarnokban kiállították, majd Kohner báró megvásárolta. Ezzel az alkotással „…a mellé felsorakozó Gorka Géza és Kovács Margit mind szélesebben bontakozó tevékenységének eredményeként a modern magyar kerámiát indította el…”.

1914. nyarán lehetősége volt a fiatal szobrásznak egy hónapra tanulmányútra Németországba utazni, de a háború közbeszólt, így hazatért. Maróti Géza műterméből is sokakat behívtak, Gádornak azonban szembetegsége miatt ekkor még nem kellett bevonulni. Maróti behívása után tovább dolgoztak a műteremben, a munka körülbelül egy évig tartott. 1916-tól Gádort is besorozták, de egy baleset miatt többnyire kórházban töltötte az idejét.

1917-ben a Drasche-gyárban kapott lehetőséget egy kerámiából készült munka elvégzésére. Itt sokat tanult, és edényeken, tálakon kívül szobrokat is készített kerámiából. Néhány művét ki is állította. Sajnos a gyárban nem maradhatott, így egy józsefvárosi kályhásműhelybe vitte el szobrait kiégettetni. Az írókázást itt tanulta meg Tóth András fazekasmestertől. Itt készült munkáit Szófiában állították ki. Maróti Géza írt tanulmányt a kiállításról, melyben kifejtette, hogy az ilyen iparművészeti kiállításon nem tudnak jól szerepelni, hiszen a hazai ipar, kereskedelem erre még nincs felkészülve.

Alapító tagja volt az Iparművészek Szakszervezetének, majd Pál Hugó építész jóvoltából lehetősége volt Bécsbe utazni. Itt megmutatta kerámia munkáit Josef Hoffmannak, a Wiener Werkstätte igazgatójának, aki lehetőséget biztosított számára a következő kilenc hónap folyamán. Ebben az időszakban rengeteget tanult, majd hazatért.

Flóris Frigyes cukrász megbízta a cukrászdája kerámia dísztárgyai és használati edényeinek elkészítésével. Ekkor kereste meg Tóth Andrást, akivel együtt építették meg a bérelt műteremben a kemencéket, egy kisebbet és egy nagyobbat. Sajnos később a bérbeadó felmondta a szerződést, így három nehéz év következett Gádor életében.

1922-ben Aba-Novák Vilmossal együtt állított ki, majd 1924-ben Borszéky Frigyessel a Velencei Biennálén.1925-ben a Nyugatban Rabinovszky Máriusz cikkében olvashatunk róla. 1927-ben a Tamás Galériában rendezett kiállítást.

Ezekben az időkben nehezen éltek meg a családjával, két és fél éves kislányát elveszítették egy betegség következtében. Második kislányuk születése is nehezítette helyzetüket, feleségének ott kellett hagynia hivatali munkáját.

Maróti Géza segítségével részt vett Monzában egy kiállításon, majd itthon Benyovics Sándor lakberendezési üzletében állították ki műveit, más kerámia tárgyakkal együtt. Ezzel megnőtt a kereslet a kerámia tárgyak iránt.

1930-ban sikerült újra saját műtermet nyitnia, a Holland utcában. Később a Cházár András utcában talált megfelelő helyiséget, mivel az előző már kicsinek bizonyult munkáihoz.

A harmincas évek elején nyílt először lehetősége először tanítani – bár többnyire voltak magántanítványai –, Orbán Dezső festőművész magániskolájában, az Atelier-ben.

Több külföldi kiállításon helyezéseket ért el, például 1926-ban Barcelonában a Világkiállításon, 1929-ben Barcelonában a Nemzetközi Iparművészeti Kiállításon, 1935-ben Brüsszelben a Világkiállításon, 1936-ban a Milánói V. Triennálén, 1937-ben a párizsi Világkiállításon aranyérmes lett. Ezüstérmes lett 1933-ban Milánóban, a IV. Triennálén, 1939-ben New Yorkban a Világkiállításon, és elismerő oklevelet kapott 1930-ban Monzában a IV. Nemzetközi Iparművészeti Kiállításon, és 1939-ben Milánóban a VI. Triennálén. Magyarországi kiállításokon még részvételi oklevelet sem kapott.

1939-ben egy nagy német megrendelést kapott használati tárgyakra. A munka elkészülte után a hatóságok nem engedélyezték a kivitelt. Csak akkor adták meg az engedélyt, amikor maga a német kereskedő jött el Magyarországra, és felkereste a Belügyminisztériumot. Anyagilag ekkor állt talpra, de jött az újabb háború. Munkáit úgy védte meg, hogy bunkert épített, és ott helyezte el alkotásait, illetve a mások által rábízott tárgyakat, ezeket a háború végén hiánytalanul vissza tudta adni tulajdonosainak. A háborút nehezen élte meg, háromszor is behívták munkaszolgálatra, Galgamácsára, és Budapesten a Daróczy utcába bevonult, de Székesfehérvárra már nem. Ebben az időben nem mert hazamenni, hol itt, hol ott húzta meg magát, végül egy rendőr lakásában kapott szállás lehetőséget, mert a rendőr osztrák feleségével együtt elmenekült Budapestről, és rábízta az otthonát.

A II. világháborút követően a Képzőművészeti Alap és a Képzőművészek Szövetségének vezetőségi tagja, a Szakszervezet felvételi bizottságának elnöke és a Lektorátus vezetője lett. 1945-től az Iparművészeti Iskola kerámia szakán lett tanár. Itt fontosnak tartotta, hogy ne erőltesse véleményét a növendékekre, hanem a lehetőségeket próbálta megmutatni diákjainak. Sajnos ebben az időszakban is voltak negatív élményei, 1948 után, amikor az iskola főiskolai rangot kapott, és Schubert Ernő lett az igazgató, „rossz szellem alakult ki”. A régi gipszmodelleket kidobálták, tönkretették, Gádornak gyenge képességű diákokat is fogadnia kellett, akikről 1957-ben derült ki, hogy ezek a diákok „különböző megbízásokat kaptak”. Három diákot – Majoros Hedviget, Várdeák Ildikót és Garányi Józsefet – származásuk miatt nem akarták felvenni. Ekkor egyezséget kötött, hogy őket felvehesse tanulói sorába. Bizonytalanná tette, hogy úgy érezte, legszívesebben megszabadulnának tőle. Mihályfi Ernő látogatása után a Nemzeti Szalonban volt kiállítása, majd 1955. március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki. Ezt elmulasztották a munkahelyén megemlíteni, még a munkakönyvébe sem vezették be, pedig ez kötelező lett volna. Később, mikor előkerültek a főiskolai „titkos iratok”, a rosszindulatú jellemzések – „saját tanszékének ellensége”, „érdekember”, „a szakmában eltöltött ideje 7 év”, „szakmailag fejletlen”, „szűk látókörű”, „jelenleg még használjuk, mert nincs nála jobb” – rendkívül megviselték, így indoklás nélkül kérte nyugdíjazását. Amikor jóváhagyták kérelmét, az iskolában kiadták a hiányosan kitöltött iratait. Távozáskor jutott eszébe, hogy 50 éve került ebbe az épületbe.

Hatvankét évesen, több évi küzdelem után úgy érezte, hogy bizonyítania kell. Utazgatott, élményeket gyűjtött, munkakedve a sok friss élmény hatására megnőtt. 1961-ben az Ernst Múzeumban állított ki, és az itt bemutatott munkáit kiküldték a következő évi Velencei Biennáléra. A kiállítás után követ, fémet, üveget szeretett volna ötvözni az agyaggal, de mivel „ezek az anyagok mind más hőfokon olvadnak meg”, a megfelelő összekötő anyag, és a megfelelő hőfok keresésébe kezdett. Ezek után születtek meg kerámia képei.

1962-ben Érdemes Művész címmel tüntették ki.

1966-ban újabb kiállítása nyílt az Ernst Múzeumban, a kiállítást Gergely István belsőépítész rendezte.

1967-ben Kiváló Művész címet adományoztak Gádor Istvánnak.

Mindig szerette a fehér színt, különösen a szabadban tartotta ezt fontosnak, mivel a forma így sokkal jobban érvényesül a színes háttér előtt.

Felesége mindig mellette állt, nagyban segítette munkáját, az Iparművészeti iskolában a kerámia festés technikáját ő oktatta három esztendőn keresztül. Később a kivitelezésben segített az alkotónak, hiszen jól értette a kerámia tárgyak előállítási technológiáját.

Hibának tartotta, hogy a kritikusok és tanárok azon vitáznak, hogy „a mázas, vagy mázatlan eljárás helyes-e”, és hogy a formaképzés egyoldalú: a természeti formákat utánozzák és ebben ki is merül a megformálás. Úgy gondolta, hogy „a keramikusnak sokoldalúnak kell lennie”.

1969-ben a Szovjetunióban, Buharában és Szamarkandban járt. Itt tapasztalta meg, hogy a régi kerámia burkolatok tartósak, és ekkor érlelődött meg benne, hogy elemekből összeépített plasztikákat hozzon létre. Ezt azonban nem tudta volna megvalósítani, de a Finomkerámia-ipari Művek vezetői megkeresték, és segítséget kapott elképzelései megvalósításában.

80 évesen kapott a Művelődésügyi Minisztériumtól felkérést arra, hogy a Műcsarnok három középső termében kiállítást rendezzen. Az életmű kiállítás két nagyobb részből állt, a fő hangsúlyt az 1922 előtti és 1960 utáni munkái bemutatására helyezte.

Ezzel egy időben tervezte és valósította meg első nagyméretű, elemekből összerakott köztereken felállítható plasztikáit. A pécsi Zsolnay-gyárban kapott lehetőséget, ahol műtermet és vendégszobát is biztosítottak számára. A hatalmas szigetelőket kérésének megfelelő méretre vágták fel, és ezekből állította össze újszerű plasztikáit. Mintegy 30 ilyen plasztikát készített az idős alkotó, melyeket fehéren hagyott, mert ahogy ő fogalmazott: „…a szabadban az a legjobb. A természettel nem lehet színben versenyezni.”

Gondoskodni szeretett volna műveinek sorsáról, egész életművét szerette volna átadni. A Minisztérium múzeumi osztálya azonban elutasította kérését, így vette fel a kapcsolatot a Janus Pannonius Múzeum igazgatójával, Hárs Évával. Megállapodtak, szerződést kötöttek, az alkotások egy részét – mintegy 60 tárgyat – Siklóson állították ki, de nagy részük a múzeum raktárában maradt.

Gádor István fontosnak tartotta a változást, mivel véleménye szerint az életet és a művészetet nem lehet megérteni nélküle. Úgy fogalmazott, hogy a művészetnek „frissebbnek, érzékenyebbnek és változékonyabbnak kell lennie”.

Források:
Gádor István: Pályám emlékezete (közreműködő: Herczeg Ibolya). Budapest, Corvina, 1979. 5-27. o.
Horváth György: Gádor István. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1971. 5-14. o.
Bejegyzés megtekintés:

Kapcsolt műlapok

Kapcsolt alkotó

Hozzászólások

Hozzászólás írása...