Több éve vártam erre az avatásra, mivel szűkebb pátriám sajtója már rég tudósított a tervekről. Most mégis váratlanul ért, az avatás napján jött elém a hír, nélkülem történt meg a virtuóz művész születésének 100. évfordulóján.
A szobor állításával Angyalföld, a felejthetetlen művész szülőhelye, csatlakozott a Cziffra György-emlékév eseményeihez.
Az ünnepi beszéd nyitó szavai: „Száz esztendeje éppen ezen a napon, november 5-én született Cziffra György, az egyik legjelentősebb és világszerte legismertebb magyar zongoraművész. Neki állítunk emlékművet. Életútja bizonyítja: sohasem szabad feladni vágyainkat, elképzeléseinket, és ez a rendkívüli életpálya arra is tanít bennünket, hogy rendszeres munkával, kitartó akarattal a tehetség kibontakoztatható.”^[1]
Az emlékév alkalmából szervezett fesztivál honlapjáról: "100 éve... született Cziffra György, a páratlanul virtuóz és mély lelkületű zongorista, aki nemcsak művészként, hanem emberként is rendkívüli és követendő örökséget hagyott nekünk hátra. Pályafutásából, akárcsak életéből összesen majd’ másfél évtizedet rabolt el a 20. századi történelem: a világháborúban fogságba esett, hosszú évekre a budapesti éjszakai élet hangszerei elé kényszerült, majd disszidálási kísérlete miatt évekig kőfejtőben, építkezésen kínozták, nem kímélve kezeit sem. Csak az ’50-es évekre sikerült helyet kapnia a magyar művészvilágban, ott is csak az éjszakai lokálokban. Kitartásának, emberfeletti küzdelmeinek jutalmául, 1956 után franciaországi polgárként az európai klasszikus zenei szcéna krémjébe emelkedett..."^[2]
Mindkét forrás részletesen ismerteti a zongoravirtuóz pályáját, a "muzsikus családból", csodagyerekként indult, mégis sok mellőzöttséget megélt művész útját a nemzetközi hírnévig, a saját alapítású nemzetközi versenyig és végül a törésig, amikor fia egy lakástűzben meghalt. A következmény, többet nem lépett fel zenekarral,^[1][2] nem vállalt lemezfelvételt – egy kivétellel, a tragédiát követő második héten Magyarországon, az első Budapesti Tavaszi Fesztiválon még játszott a magyar közönség előtt.^[1]
Az életrajzi leírásokat érdemes elolvasni, beletallózni a művész önéletrajzi írásaként megjelent az "Ágyúk és virágok" könyvéből vett idézetekbe és emlékezni a Liszt Ferenc-díjas, majd posztumusz Magyar Örökség díjat kapott zongoravirtuózról.
A szobor meghívásos pályázaton, a beérkezett három pályamű közül választott alkotás. Meszlényi Molnár János magát "a" zongorát jelenítette meg, ami ugyan már súlyos lepellel le van terítve, de a felhajtott drapéria alól kilátszó klaviatúra egy billentyűje még őrzi a "mester" keze nyomát.

---