Magyar szobrok és szobrászok ünnepe
Ezzel a címmel úgy tűnik kapnak egy jeles napok ezek a csakugyan hátrányos helyzetű egyedek, mármint a magyar szobrászok, és a szobrok.
Szegény szobraink ritkán élik meg a száz esztendőt, mert rakják őket ide – oda, s a vége mindig az, hogy eltűnnek a világnagy süllyesztőben. S most ne nagyon tessenek kihúzni magukat, s az Önök által leginkább utált politikai csoportosulásra mutogatni, mert ez a trend ideológia mentes. Ha nem lettünk volna mindig ilyenek, sokszáz évvel ezelőtt is, nem ástak volna ki pár évtizede egy használaton kívüli budai kútból egy kollekció elbontott díszítőszobrot, ami így túlélve mindeneket, most reprezentálhatja a középkori szobrászatunk magas színvonalát.
Kétségtelen, közszereplőink mindig is szívesen gyomlálták - gyomlálják ki a köztéri alkotásokat. Némelyeket a művészeti divat változása miatt, de leginkább azért, hogy megfeleljenek annak az elképzelt elvárásnak, ami az éppen aktuális politikai széljárásnak kedvez. Mert a szoborban az uralkodó ideológia ellenségét látják, pedig mint köztudomású, Mozart: Don Giovanni című operáján kívül szobor még nem bántott senkit.
Nem is ragozom ezt tovább, mert a bocsánatkérés inkább szegény szobrászainknak jár.
Ha most arra kérném Önöket, hogy soroljanak fel tíz jó magyar szobrászt, lehetnek benne kortársak is, - akikről azért lehet olykor olvasni, - bizony kilencvenkilenc százalékunk elbukna. Mert sokkal jobban ismerünk egy középszerű festőt, mint egy zseniális szobrászt. Van rá magyarázat, egy képet nagyon hamar el lehet készíteni. Ismerek nem egy, olyan elismert mestert, akinek egy éjszakai penzuma 10 festmény, és ezek közül gyakran születik olyan, amire felkapja az ember a fejét. S ami lényeg, mindnek volt már gazdája, - a honorárium jó előre kifizetve.
De hány szobrász ad el lakóingatlanban elhelyezhető alkotást?
Vagy, vegyük van Gogh példáját. Ő néhány év alatt megfestette a teljes életművét, ami nem pár vászonból áll, és kerek egész. Ligeti Miklós az Anonymus első vázlatát 1899-ben mutatta be, és 1903-ban avatták fel, ami tulajdonképpen rekord gyorsaságnak mondható, egy köztéri munka elkészítésénél.
A festő munkája szaporább, ennél fogva lényegesen nagyobb számú alkotást hagy maga után. Ő életében többezer alkotást készít, s ebből ha csak párszáz kerül jeles gyűjteményekbe, múzeumokba, akkor már övé a hallhatatlanság. Mert ezekbe az intézményekbe azzal a konkrét céllal járunk, hogy hódoljunk szépérzékünknek, s gyönyörködjünk, a nevek – képek rögzülnek.
A szobrok az utcán állnak, s sajnos már rég elmúltak azok az idők, amikor ezeken a helyeken öncél nélkül közlekedtünk, sétáltunk. Leszegett fejjel rohanunk, s ha akarnánk se biztos, hogy felemeljük a fejünket, hogy lássuk a körénk épített világot, mert a többiek elsodornak. Hogyan vehetnénk észre, a terekre állított szobrokat. Budapestiek. Akik nap, mint nap átmennek a Vörösmarty téren, vajon fel tudják idézni, hogy is néz ki a költő szobra? Ugye, hogy nem? Azt már meg se kérdezem, ki illetve kik készítették az ominózus művet. (A főalak Kallós Ede, a mellékalakok Telcs Ede munkája.)
S hogy a megkezdett gondolatsort folytassam, a festő terjedelmes műjegyzékével a szobrász alig 100-150 alkotást tud szembeállítani, amelyek közül jó, ha 10-20 áll köztéren, már ha le nem döntötték szegényeket. Néhány szerencsés darab múzeumok raktáraiban porosodik, de a jelentős részüket elfújták a történelem viharai, mert a kisplasztikák leginkább portrék, melyek arisztokratákat, letűnt politikusokat vagy gazdag embereket ábrázolnak. Akiket illik nem szeretni.
Arról nem beszélve, hogy egy szobrot birtokolni nem csak az ’50-es években volt merész dolog, ma is magyarázkodni kell, ha az adóhatóság tudomást szerez ilyesmiről.
A szobor drága, nem csak az anyaga miatt, hanem mert munkaigényes, nehéz elkészíteni. Mert hogy is készül, egy szobor.
Itt most ne beszéljünk arról, mi munka van abban, hogy valaki egyáltalán pályázhat egy szobortervvel. Ligeti Anonymusa különleges eset, megbízás alapján készült, a zsűrinek csak a beterjesztett vázlatot kellett értékelnie, ami gipszből készült, s az eredetinek mintegy hatoda volt.
A vajjúdás fázisait most nem írnám le, akinek van képzelőereje, belátja, nem egyszerű feladat monumentális portrét készíteni egy titokzatos személyről, aki századok óta halott, s életéből csak egy valami biztos, hogy írt egy könyvet Gesta Hungarorum címmel, de a nevét sem írta alá. S a portrénak olyannak kell lennie, olyan gesztust kell mutatnia, hogy ha arra valaki rápillant, tudja, hogy igen, ez azt ábrázolja. Nem volt egyszerű, de én most a szobor elkészítésének fizikai munkáit szeretném leírni – röviden.
Az első plasztika agyagból készül, s arról egy gipsz negatívot kell készíteni. Tekintve, hogy a felület tele van alávágásokkal, ezt több darabból kell elkészíteni úgy, hogy a szelvény pontosan visszaadja az eredeti felületet, de ne akadjon be abba. A daraboknak úgy kell illeszkedniük, hogy csak egyféleképp pontosan ki illetve behelyezhetők legyenek. Végül kap az egész egy gúzst, ami összefogja a számtalan darabból álló negatívot. Nagyon kell vigyázni a száradásra, mert az olyankor zsugorodik, és a különböző méretűek másképpen.
Ezután készül a mestergipsz. A nagyon gondosan összerakott negatívba bedolgozzuk a gipszet, lehetőleg 4-5 cm vastagságban, egy öntéssel. Amint az anyag megtartja magát, talpára állítjuk, és óvatosan, de szélsebesen leemeljük a gúzst, és kellő sorrendben kiemeljük a negatív szelvényeit. Vigyázva, hogy ne szedjünk fel letapadt részeket. Nagyon figyelni kell a kényes részekre, a kezekre, az arcon az orr, fül, visszavágásaira, mert ezek hajlamosak leginkább a letörésre. A még faragható gipsznek most nekiugrik a mester, és eltüntetheti az összeillesztések nyomait. Kiönti a légbuborékokat, és véglegesre formálja a mintát, még nedvesen. Ezt majd elvégzi még egyszer a mestergipsz száradása után is, mert a ráspolyokkal csak a száraz anyagra tud rámenni. Ha kész, mehet a zsűri elé.
Szerencsés esetben elfogadják azt, és akkor mindezt kezdheti elölről, most már az eredeti méretben. Elkészül a mestergipsz kellő méretben. A következő lépés attól függ, hogy kőből, vagy bronzból készül a szobor. Ha kőből, akkor egy megfelelő méretű márványból vésővel és kalapáccsal addig kopácsolunk, amíg le nem faragjuk a felesleges részt, mint azt a nagy előd mondta, míg nem készül a szobor, amit gipszből megálmodott a mester. A faragás után a felület felfényezése következik, előbb dúrva smirglivel, majd mind finomabbakkal. Végül cápabőr, és mind finomabb bőrök következnek, egészen a szarvasbőrig.
Ha bronzból kell kiönteni, a mestergipszről ismét venni kell egy negatívot, nagyon finom felülettel, mert a negatívra most ecsettel vékony rétegekben, viaszt kell felvinni, nagyon egyenletesen. Most az öntőmesteré a főszerep. A szobor viasz mása a finom homokkal körbedöngölt öntőládába kerül úgy, hogy kúp alakú csatornákon keresztül a viaszra öntsék az olvadt bronzot. Bronzot, mert ez az ötvözet elég nagy hőmérsékleti tartományban marad folyékony, és nagy szobrok esetén is elérhető, hogy a kiolvadt viasz helyére mindenhol körbefolyhasson az olvadt fém, és csak ezután kezdjen megdermedni. Szerencsére az öntőmesterek értik a dolgukat, így nem nagyon fordul elő, hogy egy-egy rész körbedermed, és lyukas marad a plasztika. Mert akkor lehet újra kezdeni a viaszformát.
Ilyen, mint mondottam nem fordulhat elő, a sikeres öntés után ismét a szobrász következik, ugyanis az öntödéből egy sprőd felületű produktumot kap. Ezt cizellálnia kell, vagyis egy kis gömbölyű felületű kalapáccsal végig kell kopogtatnia a bronz felületet, hogy az apró ütésekkel mintegy szétkenje, és kisimítsa azt.
És itt letenném a pontot. Félek kicsit későn, mert azt hiszem az olvasók nagy részét már régen elveszítettem. De sajnos ennél egyszerűbben nem lehet érzékeltetni, hogy a szobrász munkája, bizony meglehetősen időigényes. Ennek megfelelően meglehetősen drága. Ma egy átlag műgyűjtő, nem költ szoborra, mert egy festmény sokkal olcsóbb, és elhelyezni is egyszerűbb. Márpedig akinek a neve nem forog a műtárgypiacon, annak befellegzett, hamar elfelejtik.
Az átlag szobrásznak marad a köztéri megrendelés. De az sajnos nincs. Mert pénz nélkül, nem születnek remekművek.
Maradnak a faszobrok, a kopjafák, mert ezt még megtudják fizetni azok a lelkes önkormányzatok, ahol még van ilyesmire igény. Ezek között vannak jók is, de mert a legtöbbet a művészen lehet spórolni, és ez a színvonalon erősen meglátszik. S hogy köztéren az anyaga miatt nem marad maradandó alkotás az senkit nem érdekel.
Legyen hát a szobrászoknak egy napja, mert megérdemlik. Kapjanak egy kopjafát, hogy tudjuk, hogy voltak ilyenek. Az Isten nyugtassa Őket…
Szegény szobraink ritkán élik meg a száz esztendőt, mert rakják őket ide – oda, s a vége mindig az, hogy eltűnnek a világnagy süllyesztőben. S most ne nagyon tessenek kihúzni magukat, s az Önök által leginkább utált politikai csoportosulásra mutogatni, mert ez a trend ideológia mentes. Ha nem lettünk volna mindig ilyenek, sokszáz évvel ezelőtt is, nem ástak volna ki pár évtizede egy használaton kívüli budai kútból egy kollekció elbontott díszítőszobrot, ami így túlélve mindeneket, most reprezentálhatja a középkori szobrászatunk magas színvonalát.
Kétségtelen, közszereplőink mindig is szívesen gyomlálták - gyomlálják ki a köztéri alkotásokat. Némelyeket a művészeti divat változása miatt, de leginkább azért, hogy megfeleljenek annak az elképzelt elvárásnak, ami az éppen aktuális politikai széljárásnak kedvez. Mert a szoborban az uralkodó ideológia ellenségét látják, pedig mint köztudomású, Mozart: Don Giovanni című operáján kívül szobor még nem bántott senkit.
Nem is ragozom ezt tovább, mert a bocsánatkérés inkább szegény szobrászainknak jár.
Ha most arra kérném Önöket, hogy soroljanak fel tíz jó magyar szobrászt, lehetnek benne kortársak is, - akikről azért lehet olykor olvasni, - bizony kilencvenkilenc százalékunk elbukna. Mert sokkal jobban ismerünk egy középszerű festőt, mint egy zseniális szobrászt. Van rá magyarázat, egy képet nagyon hamar el lehet készíteni. Ismerek nem egy, olyan elismert mestert, akinek egy éjszakai penzuma 10 festmény, és ezek közül gyakran születik olyan, amire felkapja az ember a fejét. S ami lényeg, mindnek volt már gazdája, - a honorárium jó előre kifizetve.
De hány szobrász ad el lakóingatlanban elhelyezhető alkotást?
Vagy, vegyük van Gogh példáját. Ő néhány év alatt megfestette a teljes életművét, ami nem pár vászonból áll, és kerek egész. Ligeti Miklós az Anonymus első vázlatát 1899-ben mutatta be, és 1903-ban avatták fel, ami tulajdonképpen rekord gyorsaságnak mondható, egy köztéri munka elkészítésénél.
A festő munkája szaporább, ennél fogva lényegesen nagyobb számú alkotást hagy maga után. Ő életében többezer alkotást készít, s ebből ha csak párszáz kerül jeles gyűjteményekbe, múzeumokba, akkor már övé a hallhatatlanság. Mert ezekbe az intézményekbe azzal a konkrét céllal járunk, hogy hódoljunk szépérzékünknek, s gyönyörködjünk, a nevek – képek rögzülnek.
A szobrok az utcán állnak, s sajnos már rég elmúltak azok az idők, amikor ezeken a helyeken öncél nélkül közlekedtünk, sétáltunk. Leszegett fejjel rohanunk, s ha akarnánk se biztos, hogy felemeljük a fejünket, hogy lássuk a körénk épített világot, mert a többiek elsodornak. Hogyan vehetnénk észre, a terekre állított szobrokat. Budapestiek. Akik nap, mint nap átmennek a Vörösmarty téren, vajon fel tudják idézni, hogy is néz ki a költő szobra? Ugye, hogy nem? Azt már meg se kérdezem, ki illetve kik készítették az ominózus művet. (A főalak Kallós Ede, a mellékalakok Telcs Ede munkája.)
S hogy a megkezdett gondolatsort folytassam, a festő terjedelmes műjegyzékével a szobrász alig 100-150 alkotást tud szembeállítani, amelyek közül jó, ha 10-20 áll köztéren, már ha le nem döntötték szegényeket. Néhány szerencsés darab múzeumok raktáraiban porosodik, de a jelentős részüket elfújták a történelem viharai, mert a kisplasztikák leginkább portrék, melyek arisztokratákat, letűnt politikusokat vagy gazdag embereket ábrázolnak. Akiket illik nem szeretni.
Arról nem beszélve, hogy egy szobrot birtokolni nem csak az ’50-es években volt merész dolog, ma is magyarázkodni kell, ha az adóhatóság tudomást szerez ilyesmiről.
A szobor drága, nem csak az anyaga miatt, hanem mert munkaigényes, nehéz elkészíteni. Mert hogy is készül, egy szobor.
Itt most ne beszéljünk arról, mi munka van abban, hogy valaki egyáltalán pályázhat egy szobortervvel. Ligeti Anonymusa különleges eset, megbízás alapján készült, a zsűrinek csak a beterjesztett vázlatot kellett értékelnie, ami gipszből készült, s az eredetinek mintegy hatoda volt.
A vajjúdás fázisait most nem írnám le, akinek van képzelőereje, belátja, nem egyszerű feladat monumentális portrét készíteni egy titokzatos személyről, aki századok óta halott, s életéből csak egy valami biztos, hogy írt egy könyvet Gesta Hungarorum címmel, de a nevét sem írta alá. S a portrénak olyannak kell lennie, olyan gesztust kell mutatnia, hogy ha arra valaki rápillant, tudja, hogy igen, ez azt ábrázolja. Nem volt egyszerű, de én most a szobor elkészítésének fizikai munkáit szeretném leírni – röviden.
Az első plasztika agyagból készül, s arról egy gipsz negatívot kell készíteni. Tekintve, hogy a felület tele van alávágásokkal, ezt több darabból kell elkészíteni úgy, hogy a szelvény pontosan visszaadja az eredeti felületet, de ne akadjon be abba. A daraboknak úgy kell illeszkedniük, hogy csak egyféleképp pontosan ki illetve behelyezhetők legyenek. Végül kap az egész egy gúzst, ami összefogja a számtalan darabból álló negatívot. Nagyon kell vigyázni a száradásra, mert az olyankor zsugorodik, és a különböző méretűek másképpen.
Ezután készül a mestergipsz. A nagyon gondosan összerakott negatívba bedolgozzuk a gipszet, lehetőleg 4-5 cm vastagságban, egy öntéssel. Amint az anyag megtartja magát, talpára állítjuk, és óvatosan, de szélsebesen leemeljük a gúzst, és kellő sorrendben kiemeljük a negatív szelvényeit. Vigyázva, hogy ne szedjünk fel letapadt részeket. Nagyon figyelni kell a kényes részekre, a kezekre, az arcon az orr, fül, visszavágásaira, mert ezek hajlamosak leginkább a letörésre. A még faragható gipsznek most nekiugrik a mester, és eltüntetheti az összeillesztések nyomait. Kiönti a légbuborékokat, és véglegesre formálja a mintát, még nedvesen. Ezt majd elvégzi még egyszer a mestergipsz száradása után is, mert a ráspolyokkal csak a száraz anyagra tud rámenni. Ha kész, mehet a zsűri elé.
Szerencsés esetben elfogadják azt, és akkor mindezt kezdheti elölről, most már az eredeti méretben. Elkészül a mestergipsz kellő méretben. A következő lépés attól függ, hogy kőből, vagy bronzból készül a szobor. Ha kőből, akkor egy megfelelő méretű márványból vésővel és kalapáccsal addig kopácsolunk, amíg le nem faragjuk a felesleges részt, mint azt a nagy előd mondta, míg nem készül a szobor, amit gipszből megálmodott a mester. A faragás után a felület felfényezése következik, előbb dúrva smirglivel, majd mind finomabbakkal. Végül cápabőr, és mind finomabb bőrök következnek, egészen a szarvasbőrig.
Ha bronzból kell kiönteni, a mestergipszről ismét venni kell egy negatívot, nagyon finom felülettel, mert a negatívra most ecsettel vékony rétegekben, viaszt kell felvinni, nagyon egyenletesen. Most az öntőmesteré a főszerep. A szobor viasz mása a finom homokkal körbedöngölt öntőládába kerül úgy, hogy kúp alakú csatornákon keresztül a viaszra öntsék az olvadt bronzot. Bronzot, mert ez az ötvözet elég nagy hőmérsékleti tartományban marad folyékony, és nagy szobrok esetén is elérhető, hogy a kiolvadt viasz helyére mindenhol körbefolyhasson az olvadt fém, és csak ezután kezdjen megdermedni. Szerencsére az öntőmesterek értik a dolgukat, így nem nagyon fordul elő, hogy egy-egy rész körbedermed, és lyukas marad a plasztika. Mert akkor lehet újra kezdeni a viaszformát.
Ilyen, mint mondottam nem fordulhat elő, a sikeres öntés után ismét a szobrász következik, ugyanis az öntödéből egy sprőd felületű produktumot kap. Ezt cizellálnia kell, vagyis egy kis gömbölyű felületű kalapáccsal végig kell kopogtatnia a bronz felületet, hogy az apró ütésekkel mintegy szétkenje, és kisimítsa azt.
És itt letenném a pontot. Félek kicsit későn, mert azt hiszem az olvasók nagy részét már régen elveszítettem. De sajnos ennél egyszerűbben nem lehet érzékeltetni, hogy a szobrász munkája, bizony meglehetősen időigényes. Ennek megfelelően meglehetősen drága. Ma egy átlag műgyűjtő, nem költ szoborra, mert egy festmény sokkal olcsóbb, és elhelyezni is egyszerűbb. Márpedig akinek a neve nem forog a műtárgypiacon, annak befellegzett, hamar elfelejtik.
Az átlag szobrásznak marad a köztéri megrendelés. De az sajnos nincs. Mert pénz nélkül, nem születnek remekművek.
Maradnak a faszobrok, a kopjafák, mert ezt még megtudják fizetni azok a lelkes önkormányzatok, ahol még van ilyesmire igény. Ezek között vannak jók is, de mert a legtöbbet a művészen lehet spórolni, és ez a színvonalon erősen meglátszik. S hogy köztéren az anyaga miatt nem marad maradandó alkotás az senkit nem érdekel.
Legyen hát a szobrászoknak egy napja, mert megérdemlik. Kapjanak egy kopjafát, hogy tudjuk, hogy voltak ilyenek. Az Isten nyugtassa Őket…
Bejegyzés megtekintés:
