1977-1981: Magyar Képzőművészeti Főiskola; 1987-1990. Derkovits-ösztöndíj; 1989-1990: Pollock-Krasner Foundation (USA) ösztöndíja; 1991: A Barcsay Alapítvány díjazottja; 2000: Munkácsy-díj. Magyar Festők Társasága, a KIPE 13, a Grafikusművészek Társasága, a Szobrásztársaság, a Képzőművészek Szövetsége, a MAMŰ és a 3VLAB tagja. A Mű-Terem kiállítóhely létrehozója. Ha vérmérsékleti típusok alapján jellemezzük ~ munkáit, akkor feltűnik, hogy bár rendkívül szenvedélyes, szangvinikus anyag-festészetről van szó, azonban a képei "előadása" mégis flegmatikus. A 60-as évek terminológiáit használva: olyan nyugodt, statikus felületekről beszélhetünk, melyek tomboló szenvedélyeket, tektonikus erőket és gesztikus struktúrákat rejtenek magukba. A képeket nézve úgy tűnik, hogy festészetről van szó. Azonban a tematika és a megoldás világossá teszi, hogy a képek inkább mentális lelki nyomás, belső emóciók nyomán jöttek létre, mintsem a festészettörténet megtermékenyítő hatására. Ezért bármennyire is fontos, hogy műfajilag és stilisztikailag hol van a kifejezés esztétikai horizontja, mégis elsődlegesebb azok eredője. Eltekintve a kezdeti (1983) figurális próbálkozástól ~ eddigi életműve mind stilisztikailag, mind gondolatilag egységes egészet alkot. Szerelmes-képek (1986). ~ első je-lentős periódusa túlfűtött lelkiállapotról, robbanó belső feszültségről tanúskodik. Az ekkor készült Szerelmes-képek valóban az anyaggal való küzdelem lenyomatai. Festésről nem is beszélhetünk, csupán akciófestésről, akcionista matériaharcról, amelynek eredménye, dokumentuma az ún. kép. Aranykor, Bronzkor, Rézkor (1986-1988). A Szerelmes-képeken felismerhetjük az 50-60-as évek festészetének aktu-ális eredményeit, módszereit és eljárásait. Az Arany-kornál azonban egyensúlyba kerülnek a véletlenszerűen és tudatosan alakított minőségek a festő lelkiállapotával. A vertikálisan csorgatott festék laza, de rendezett kalligrafikus szerkezetet rajzol, az erőteljes gesztusok finom érhálóvá szelídülnek, a nehézkes földanyagok pedig spirituális arannyá transzponálódnak a kép felületén. Az archaikus és ornamentális motívumok kiszorítják a korábbi durva, rendezetlen felületalakítást. Már nem dominál annyira a személyes aktivitás, a létrehozás folyama is mértéktartó. Az egyéni sors feltárulkozásának olyan nyomai, mint a levágott haj, a testre kent anyag és az önéletrajzi momentumok felolvadnak az Aranykor archaizálásában. A Rézkor-képeken (1988) még visszatérnek a szabad, "téralkotó" gesztusok, a lírai absztrakt imaginárius "mélységei". A Rézkor kalandja után ismét a hideg, kötött gesztusokkal létrehozott dekoratív felületek uralják a képet. A Bronzkor (1988) kompozíciója már megzabolázott, síkhoz kötött hálószerű gesztusokra épül. A Bronzkorral egyidőben készült Ornamentikákon (1988) pedig fiktív írásjelek repetitív hálójává strukturálódik az égetett, csorgatott felület. Az érzelmi kitörésnek nyoma sincs, a kalligrafikus elemekből és az informel nagyvonalú újrafogalmazásából jön létre a mű a 80-as évek hangulatában. Az ornamentális repetíció egyébként utalás Steve Reich zenéjére. Pajzsok és Nőnemű-képek (1988-1990). ~ obligát témája a szexualitás, az archaizálás, amely az anyaghasználat öröméről és a spirituálisról árulkodik. A Nőnemű képek képromboló gesztusa - a vágás - többértelmű: lehet egyszerű szexuális szimbólum, de lehet a megkapaszkodás jele is. A megkapaszkodást jelző kéznyom esetében is asszociálhatunk a nőiségre. A vágás más formában réssé, mandorlává (írja Keserü Katalin) és végül pajzzsá alakulva jelenik meg ~ munkáin. A vágás, a rés átmenet, a transzfiguráció szimbolikus jele, a kapcsolatteremtés, a születés és a halál pontja, az egyik világból a másikba való átmenet határzónája. A vágás törlési gesztusa egyébként lehet szimbolikus és lehet funkcionális. A Nőnemű és a Pajzs-képek esetében egyaránt beszélhetünk szimbolikus gesztusról - a megjelölés, a felnyitás aktusáról - s beszélhetünk funkcionális, képértelmező szerepről is. 1991-1992 ismét a változás kora, az ekkor készült Rollo és Papírképek egyúttal elszakadnak a közel egy évtizedig tartó materiál-festészettől. Ezután ~ még egy lépést tesz a festészet felé és másikat az anyag felé. A Felhők és Tájképek sorozat darabjain a csorgatott, ragasztott és égetett faktúrát a pigmentek váltják fel. Természetesen, mint a korábbi címek, ezek sem ábrázoló képeket takarnak. A Felhők-sorozat szellemiségét tekintve közelebb áll a folyadékok áramlását rögzítő Leonardo rajzaihoz és a természeti jelenségeket tanulmányozó Turner "festményeihez", mint a 90-es évek új romantikus tájfestészetéhez. ~ a 90-es évek közepén újabb műfajjal, Vasfestészettel gazdagította eddigi életművét. Az anyagfestészettől nemcsak a festészetet, hanem az anyagot is elválasztotta. A felhők finom, belső lelki fodrozódását a durva, rideg anyagi formák struktúrája váltja fel. Érdekes módon a vasplasztikák mégis igen "festőiek", mintha a hegesztőpisztolyt ecsetként kezelve tűzzel rajzolva égetné ki gesztusait. A vasgrafikák és Felhő-képek messzejárnak a 80-as évek emocionális, anyagokban és kifejezésben gazdag világától. A 80-as évek csapongó, szertelen, szangvinikus formavilágát kifejezetten mértéktartó, egyszerű érzelemmentes flegmatikus kifejezésmód váltotta fel.

Egyéni kiállítások . 

Válogatott csoportos kiállítások . 

Művek közgyűjteményekben . 

Irodalom .