scuulpture, c'est l'art
du trou et de la bosse."
"a szobrászat a púp
és lyuk művészete."
- A. Rodin –

Ligeti Miklós istenáldotta tehetség volt. E mellett hatalmas szorgalommal, és munkabírással rendelkezett. De talán a legfontosabb a szerencséje volt, hogy művészetének kiteljesedése olyan időre esett, amikor egy művésznek élnie érdemes.
A kiegyezés utáni konszolidáció, a szabadság lehetősége, a millenniumi ünnepségek és Európa békéje lehetővé tett egy olyan pezsgést, ami addig soha nem látott fejlődést indított el. Ez volt az a kor, amikor a Kárpát-medence volt amerika. Nagytudású s tele pénztárcájú szakemberek telepedtek le az országban, és itt is maradtak, nem pedig a dolgok állásával tisztába jőve távoztak sikoltozva. Megindult az urbanizáció, a városokban kifejlődött egy világszínvonalú ipar. Vidéken Széchenyi és társai hatására egyre-másra virágoztak a mintagazdaságok.
Megjelent a gazdag polgárság, mely származását tekintve jórészt idegen volt, de mert jól érezte itt magát, büszkén vallotta magát magyarnak. Az arisztokráciában, mely az eltelt évszázadok alatt elnémetesedett, felébredt az identitástudat, s nemcsak az Ausztriától való függetlenséget, hanem a hazafiasságot is fontosnak kezdte érezni. A nagy családok sorra költöztek haza Bécsből, magukkal hozva azt a megfoghatatlan valamit, amit ma európaiságnak mondanak, valójában pedig évszázadok tapasztalata, műveltsége és tolerancia volt. Félretéve felsőbbrendűségi érzésüket, végrehajtva a maguk kis kiegyezését, maguk közé fogadták a nagypolgárságot.
Az arisztokrácia az évszázadok hagyományaiban gyökerező kultúrájával és a polgárság a gazdagsága révén megszerzett műveltséggel kitermelt egy olyan mecénás réteget, mely biztos megélhetést nyújtott a századforduló művészeinek.
Másrészről a világ a közlekedés fejlődésével hirtelen igen kicsi lett. A művészek elindultak körülnézni a világban. A magukkal vitt romlatlan természetszemlélet találkozott a Nyugat-Európában éppen kialakuló 'izmusokkal. Az őszinte rácsodálkozás adománya, és a megszerzett tudás keveredéséből kialakult stílus olyan sikeres volt, hogy azóta sem voltak a világban olyan népszerűek a "kimondhatatlan nevű" magyar művészek, mint akkor. Igaz, volt alkalmuk bizonyítani tehetségüket a világkiállításokon és tárlatokon külhonban anélkül, hogy emigrálniuk kellett volna.
*
Nos, ebbe a korba született bele Ligeti Miklós 1871-ben a budai Úri utcában. Tehetsége korán megmutatkozott, és Tahy Antal festőművész inspirálására szülei az Iparművészeti Iskolába járatták, ahol Mátrai mester tanítványa lett. Festőnek készült, azonban 15 éves korában, mikor az agyaggal való mintázást gyakorolták, olyan pompás darab került ki kezei közül, melyet Mátrai mester tanúsító okmánnyal látott el, hogy az előtte készült.
A felsőbb tanulmányokat jelentő Mintarajz Iskolába már a szobrászati fakultásra járt Stróbl Alajos tanítványaként. Később a Nadányi-ösztöndíjat elnyerve Bécsben és Párizsban folytatta tanulmányait. Párizsban a Julian Akadémia hallgatója volt, de rendszeresen jár Rodin műtermébe is.
Az impresszionista mestert hírből ismerte már, munkái csodálattal töltötték el. A személyes ismeretség mégis sorsfordító volt. Eleinte a mester munkáihoz kísértetiesen hasonlatos dolgokat készített (Gyász, Szerelem, Éva, stb.), majd egyre jobban megtalálta önálló stílusát. De az impresszionista, franciás stíl élete végéig elkísérte. Rodin később sem felejtette el az egykori tanítványt. 1907-ben a Műcsarnokban állította ki rajzait Ligeti Miklós szobraival együtt.
A párizsi évek után hazatérve, gőzerővel kezdett dolgozni. A Budai Várbazár egymásba nyíló két műtermét kapta meg. Munka mellett még az Orvosi Egyetemre is eljárt, mert anatómiai ismereteit hiányosnak érezte.
Közben készítette portréinak sokaságát, melyekhez a modellek először a művészbarátok, Rippl-Rónay, Vaszary, Szinyei-Merse, Iványi-Grünwald, a fiatal Markó, Zsolnay Vilmos és még sokan mások voltak.
A megélhetést díszítőszobrászati munkái biztosították. A Parlamentben, az Adria Biztosító palotáján, a Gresham házon, a Gellért fürdőn találhatók muráliái, a Thököli út egyik palotáját díszítő legendás "Kőkedvese", és még jó néhány munkája dicséri tevékenységét. Első kimagasló sikere is díszítő munka volt, a Párizsi Világkiállítás magyar pavilonjának bejárati kompozíciója, amelyet díjjal jutalmaztak. Később már mint sikeres szobrász készíti majd el 1911-ben a torinói pavilont, amely a szecesszió egyik csúcsa lesz.
De térjünk vissza az 1890-es évekbe. A Nemzeti Szalónban rendszeresen kiállította portréit és zsánerszobrait, egyre sikeresebben. Felfedezte őt az arisztokrácia. Az Andrássy, Széchenyi, Apponyi, Orczy családok szinte valamennyi akkor élő tagját megmintázta, majd a politikusok következtek. Ezt példázzák Hegedűs és Wlassics miniszterek portréi. A siker már az ajtó előtt kopogtatott.
Ez az Anonymus szoborral érkezett meg 1900-ban. Vilmos német császár ugyanis egy pesti látogatása során sivárnak találta a várost. Válaszul Ferenc–József tíz szobor elkészítésére biztosított fedezetet, nem kis gondot okozva ezzel a városatyáknak. Találni kellett ugyanis tíz olyan személyt, akinek emléket lehetett állítani anélkül, hogy az sem a magyarok, sem pedig a Habsburg-ház érzelmeit ne bántsa. A többi között ekkor készült Pázmány, Werbőczy, Hunyadi János, Bocskai, Bethlen és Szent Gellért szobra. Ugyancsak tiszteletre méltó ötlet volt, hogy a Gesta Hungarórum, A magyarok története írójának, Anonymusnak állítsanak emléket.
A fejedelmi honorárium ellenére nem tolongtak a jelentkezők. Olyan valakinek kellett emléket állítani, aki úgy intézte, hogy személye maradjon homályban. Még nevét sem lehet tudni, az utókor adta neki, hogy Anonymus, vagyis Névtelen.
Az akkor 27 esztendős szobrász miniszterelnöki parancsra kezdett munkához, kevés lelkesedéssel. Nehéz helyzet élesíti az elmét, s az ifjú szobrász zseniális tervvel állt elő. Az aszimmetrikusan komponált figura nem magas posztamensre került, hanem egy a földön álló kőpadra ültette, emberközelbe helyezve azt. A titokzatos íróembert még misztikusabbá tette az által, hogy a szerzetesi kámzsát mélyen a fejére húzta, ezzel eltakarva a jelzésszerű arcot. Kezében a könyvvel és íróvesszővel ülő, mélyen elgondolkodó szerzetes tökéletesen kifejezte a bölcsességet, a titokzatosságot, és a jól végzett munka nyugalmát, s nem utolsósorban a „névtelenséget”.
A fogadtatás vegyes volt, nem mindenki akarta elfogadni az arcnélküli, szakálltalan magyart.
„.....egy gladiátor, egy olympi verseny-győztes, akár egy nőhódító vagy katona egyéniségét ki lehet fejezni testtel, lévén ezek hivatása többé-kevésbé fizikumbeli. De egy történetírót, a toll emberének lelkét, jellemét nem elsősorban az arccal kifejezni, ez mégiscsak képtelenség...." – hangzott a hivatalos kritika. Ugyanakkor a haladó értelmiség körében vehemens védői akadtak. Legyen rá tanú Bródy Sándor, aki ezeket a sorokat írta;
„… Ligeti Miklós, akinek a legnehezebb feladat, Anonymus jutott: Béla király névtelen jegyzőjét, az ismeretlent, a titokzatost kellett ábrázolnia úgy, hogy megismerjék, ez az. A fiatal művésznek egy szerencsés, okos ötlete támadt, a krónikaíró barátnak csuhája kámzsájával félig befödte az arcát. Az ötlet olyan szerencsés, olyan vakmerő is, ha nincsen kitűnően megoldva, lehetetlen. De minden várakozáson felül jó a megoldása, az elfödött arcú alak nem maskara, hanem titokzatos, és egészen – még a feje is – plasztikus és jellegzetes.
Nyugalmasan, sőt fensőségteljes közönnyel forgatja fejében a történeteket, amelyek megrögzítve vannak immár a baljában levő könyvben. Ha nagyban való kivitele közben malheur nem támad, valóban szép szobor lesz, talán a legjobb mindazok között, melyek Budapest terein állnak...."
A zsűri úgy döntött, hogy kell készülnie egy új mintának arccal, a hagyományos elvárásoknak megfelelően, de példátlan módon engedélyezték, hogy a következő szemlén mellétegye az eredeti elképzelését is. Mikor egymás mellé került az első változat és a zsűri által elvárt szobor, kiderült hogy a fiatal mesternek volt igaza, és mégis az eredetit fogadták el.
Nem történt malőr, és az 1903-ban felavatott szobor sikere hírnevet s új megrendeléseket jelentett portréban és köztéri munkákban egyaránt.
1908-ban a király jelenlétében avatták fel a tragikus sorsú Rudolf trónörökös szobrát. Ez a mű szintén feltűnést kelt szokatlansága miatt. A herceget a lehető legkevesebb pátosszal, nem pompázatos vagy legalább is katonaruhában, hanem egyszerű vadászként jeleníti meg. Csendes, kiegyensúlyozott embert ábrázol, belefeledkezve a természet szépségébe. A királyi pompa, vagy inkább méltóság nem a külsőségekből, hanem megjelenéséből árad.
E szobor kvalitásaira jellemző, hogy bár a háború után a Városligetből eltávolították, később mégis állt, Balatonfenyvesen a Hubertus Vendégház parkjában – sokáig inkognitóban mint Vadász – hogy aztán nevét is visszakapva pár éve eredeti helyére kerüljön vissza.
A következő nagy munka Szegeden található, Erzsébet királyné fehér márvány szobra. Akár az Anonymusnál, itt is lényeges kifejező eszköz a fény játéka: a napsugár, mely áttetszik vagy játszik a kőbe vésett finom vonásokon. A fény, amely életet, és értelmet ad a művész munkájának. A hódolatot szomorú tekintettel fogadó asszony szobra ma Szeged város egyik jelképe. Szép és varázslatos mű, nehéz ezt elmagyarázni, látni kell. Szerencsére néhány éve ez ismét lehetséges, mert a város visszahelyezte a szobrot a Stefánia parkba.
A monumentális alkotások és portrék mellett ne feledkezzünk el Ligeti zsánerszobrairól sem.
A "Csodavilág" című első pillantásra nem sokat mond. Egy Faun és egy Nimfa. Azonban ha jobban megnézzük, egy sokat megélt férfiember ironikus életszemléletét ismerhetjük meg. Egy faun, aki éppen kedvenc időtöltésének hódolva egy nimfa becserkészésével foglalatoskodik. Sőt, azon már túl is lehetünk. És akkor, ha megnézzük a hölgy diadalittas mosolyát és szegény ember buta, meglepett képét, elgondolkodhatunk azon, hogy vajon ki hódított meg kit.
Vörösmarty költeménye ihlette a "Zalán futása" című reliefet, mely a vert bolgár vezér szomorúságának, megalázottságának szimbóluma.
A szobrászatnak van egy mellékága, melynek produktumait nem tartjuk számon, aminek biztosan sok oka van. Ligeti Miklós sírszobrai közül a legtöbb a Kerepesi temetőben található. Különösen az Árkádsírok díszei, de a többi is a szecesszió remeke. A kompozíciók méltósága, szépsége és időtlensége a kegyeleten túl lelki békénknek is jót tesz.
*
1914-ben megmintázta I. Ferenc-József királyt. Ez talán a legjobb és legkegyetlenebb portréja. Az agg uralkodón meglátszik az idő múlása. Hátát meggörnyesztette a kor. Átélte és alakította Európa viharos történelmét összes változásaival. Keményen végigdolgozta életét, hogy összetartsa birodalmát, melynek vesztét akkor már sejteni lehetett. Kiolvasható a minden idealizálástól mentes arcból kivilágló szemekből.
Az ábrázolt ember szomorúságához hasonlatos magának a szobornak a sorsa is. Mire elkészült, Ferenc-József már meghalt, a Monarchiának vége lett, s a város ahova készült, már nem tartozott Magyarországhoz. 1946-ban aztán beolvasztották.
Meg kell még említeni az első világháború teljes tábornoki karának, köztük IV. Károlynak és a Habsburg-ház katonaférfiainak megmintázására vonatkozó grandiózus megbízást. A szoborcsoport a hősök arcképcsarnoka lett volna, és a munka négy évet vett igénybe. De hiába, mert ki kíváncsi egy vesztes háború katonáira?
*
A háború után elfogytak a megrendelések. Végeszakadt a jó világnak, amelyről a bevezetőben meséltem. De minden rosszban van valami jó, Ligeti Miklós így hódolhatott régi szenvedélyének, a kerámiának. Az átmeneti időre tervezett kísérletből egy kis gyáracska született Angyalföldön, Művészi Kerámiagyár néven. A manufaktúra által készített tárgyak a szecesszió ízlésvilágát tükrözték. Kiváló munkatársaival igyekezett a századelő konvencionális ízlésvilága helyett valami mást nyújtani. A biedermeier porcelán nippecskék és vázácskák helyett agyagból mintázott – témaválasztásában, motívumvilágában is magyaros – dolgok készültek, nem "sch"-val. Lyka Károly az Iparművészet című folyóiratban hosszú tanulmányban méltatta Ligeti ezen tevékenységét. A gyár nyolcévnyi munkálkodása alatt a kollekció körbeutazta a világot, díjakat besöpörve. Különösen a tengerentúlon volt sikeres, és a gyár komoly tételekre kapott megrendelést. Ez azonban Ligeti művészi lelkületével nem fért össze, a tömegtermelés helyett bezárta gyárát.
*
Az évek során elért sikerek elismerésekben is megmutatkoztak. A díjak, címek, kitüntetések mellett különböző pozíciókat is be kellett töltenie. Felkérték például a két háború között nagy számban készített háborús emlékek bírálóbizottságának elnökségére. Az összeférhetetlenség, no meg hogy a generális szobrok mintázása során végigjárta az összes frontokat – ahol sokat tapasztalt – lehetett az oka, hogy ő maga nem készített háborús emlékművet, pedig akkor egy szobrász csak ebből tudott megélni.
Az egy kivétel, amit ebben a műfajban készített, hajdan a vár budai oldalán, a mai Dózsa szobor helyén álló monumentális "Tüzéremlékmű" volt. Ez hangsúlyozottan nem a háborúnak, hanem az azt megszenvedő katonáknak és nem utolsósorban a tüzérlovaknak állított emléket. Az ostrom alatt helyrehozható sérüléseket szenvedett, javítás helyett azonban a 60-as évek elején szétbontották.
*
Élete végén még két nagy köztéri szobrot készített.
Az első a budapesti Szabadság téren a rendszerváltás hajnalán újra felállított Bandholtz tábornokot ábrázoló szobor, melyet az idősebb Bush elnök avatott fel annak idején.
A másik a Horváth kertben, a budai Színkörnél állt fehér márvány Déryné szobor volt, melyhez a modell maga Bajor Gizi volt. Ez egy a színészek emlékét megőrző szoborpark első darabja volt. Készített még több más színészportrét is, csak ismét jött egy háború, és az alig sérült Dérynének mennie kellett.
Kár, hogy a jól ismert porcelánfigura még hangulatában sem adja vissza a Színész igyekezetét és alázatát a közönsége felé.
1944-ben bekövetkezett haláláig dolgozott egy szobrásznál szokatlan termékenységgel, számos művét hagyva az utókorra. Munkái köztereken állnak, és számos hazai és külföldi gyűjteményt gazdagítanak.
*
Mi volt a titka? A tehetség és a mesterségbéli tudás biztosította, hogy a megmintázott személy arcvonásait pontosan leképezte, és a szobor hasonlított a modellre. Ligeti Miklós művészetében azonban ennél többről van szó. Nemcsak a vonások stimmelnek, hanem a szobrok élnek, megjelenik rajtuk az egyéniség.
A titok, ha megfejthető, munkamódszerében keresendő. Portréit kizárólag élő modellről mintázta, s ezt egy üléssel, fantasztikus gyorsasággal tette. Közben folyamatosan beszélgetett emberével, így megvolt a személyes kontaktus. Igyekezett minél közelebb férkőzni a lélekhez. Amolyan pszichoanalízissel kereste az egyéniséget, az embert, a pillanat varázsát.
Hitt az első benyomás, az impresszió frissességében, és megvolt benne az a művészi ötletesség, hogy egy arckifejezéssel, gesztussal megjelenítse azt, hogy az agyag életre keljen.
Csak a megfelelő helyre tette azt a púpot és lyukat, ahogyan azt Rodin mester mondta. Ilyen egyszerű....