Veszprémben a rendelkezések értelmében két helyen létesítettek gettót, amelyben a 'zsidónak tekintendő személyeket' elkülönítették. Két emlékhely van, amely a város, ill. a veszprémi és a Siófok-enyingi járás zsidó áldozatainak állít emléket.
Az egykori komakúti kaszárnya épületében létesült gettó, ill. áldozatai emlékét őrzi a kapcsolt műlap szerinti alkotás. A másik gettó részére az egykori veszprémi zsinagóga, a volt zsidó iskola és más épületekkel határolt területet deszkapalánkokkal kerítettek körül .
A gettókba zárás megvalósítását követően 1944. június 19-én kezdődött meg a zsidók elhurcolása és megölése. Az áldozatoknak állít emléket ez az emlékfal, amely a felavatáskor, 1999. június 27-én közel 1300 nevet örökített meg és ez a névsor azóta némileg bővült. Az emlékfal a műemléki védettség alatt álló zsidó temető ravatalozójában, egy korábbi emlék helyén került elhelyezésre.

A történelemnek ezt a szakaszát általában, vagy a helyben történteket, nem lehet sem néhány sorba tömöríteni, sem néhány adattal bemutatni.
Idézem inkább – részleteiben – az alkotó gondolatait. A művész a sziklafal eróziójával hozza párhuzamba a történelem pusztító eseményeit. Ezek a gondolatok a horvát tengerparton születtek.

Röviden:
'(...) a homoknak, kősziklának, víznek nincs választási lehetősége, nekünk azonban van, s ettől még tragikusabbnak látszik a történelem. Napról napra, percről percre döntenünk kell, választani: kit és mit erősítünk vagy gyengítünk. Úgy gondolom, minden percünk egy drámai választási helyzet, egy leszakadás előtti pillanat. Művemmel ezt kívánom érzékeltetni, segítségül híva a természet formáinak szubjektív lenyomatát, s remélve, hogy aki megáll majd e fal előtt, megérzi e nyomasztó kihegyezettséget, e hétköznapi borotvaélen táncolást...'

Hosszabban:
'...A tengerparton emelkedő magas partot nap-nap után rohamozza a víz, s hordalékának ereje.Ha csak néhány percig ülünk ott, nem látunk változást, ám hetek múlva visszatérve látható, hogy a víz az addig egy tömbnek látszó partból az összetartó földet, agyagot, homokot kimosta, s a szikla csipkés váza csontvázként mered elő. Újabb idő elteltével e sziklák már egyre ijesztőbb nyúlványként hajolnak a víz fölé mely kitartó egykedvűséggel mossa, roncsolja tovább alapjukat. A kritikus határt elérve végül a sziklanyúlvány nagy robajjal leszakad, simára tarolva a partfalat. Darabjai a vízbe hullva, ide-oda gördülve apróra morzsolódnak, s passzívan sodródó hordalékként segítik a vizet, hogy a látszólag erős tömbbé vált falat ismét megbonthassa, mállaszthassa egészen az újabb partszakadásig.

Talán furcsának tűnik a párhuzam, mégis úgy látom, hogy miként a part szikláit egymáshoz köti, s így a partot erősíti a homok, agyag és föld, úgy működhetne a társadalomban, az emberek közt kohéziós erőként az empátia, az ebből fakadó tolerancia, s a szeretet, melynek már említése is iszonyatos közhely manapság, mert főleg ott beszélünk róla, ahol hiányát leplezni akarjuk.

Ezt az összetartó kovászt kimosó víz párhuzamomban az ember lelki törpesége, s ennek kétes küllemű szülöttei az irigység, szűklátókörűség, egocentrikusság, kicsinyesség, féltékenység, hatalomvágy, kapzsiság. Ezek a hétköznapjainkban dúsan burjánzó tulajdonságok látszólag nem okoznak nagy kárt, éppúgy, ahogy a part szemlélésekor sem látunk drámai változást minden pillanatban. Ám e gyengeségek folyamatos jelenléte lassan de biztosan erodálja az emberek közé hidat verni hivatott erényeket, s magányosan meredező sziklákhoz hasonlatos csoportokra marja szét őket. Ha e távolságok túl nagyra nőnek, akkor szétárad a véres, szégyenletes pusztítás, mely nem kímél semmit és senkit, s végül simára gyalulja a társadalmat, halottakat és erkölcsi hullákat görgetve maga előtt. Kis időre minden elcsendesül. Az előre elképzelhetetlen tragédia katartikus hatása egy pillanatra tisztára mossa az embereket, a víz felett visszhangzik a zuhanó sziklák robaja. Aztán kezdődik minden előröl. A vízbe zuhantak apróra morzsolódva, bosszúért lihegve vagy csak öntudatlanságban élve, acsarkodva, intrikálva, apró, víz sodorta porszemként tudtukon kívül a tengert segítik. Passzívan a partnak csapódva kaparják, morzsolják a kohéziót teremtő erőket, s akik még fent vannak, ők sem törődnek az egésszel, mondván: mit számít egy kis víz a kemény kősziklának.

(...) a homoknak, kősziklának, víznek nincs választási lehetősége, nekünk azonban van, s ettől még tragikusabbnak látszik a történelem. Napról napra, percről percre döntenünk kell, választani: kit és mit erősítünk vagy gyengítünk. Úgy gondolom, minden percünk egy drámai választási helyzet, egy leszakadás előtti pillanat. Művemmel ezt kívánom érzékeltetni, segítségül híva a természet formáinak szubjektív lenyomatát, s remélve, hogy aki megáll majd e fal előtt, megérzi e nyomasztó kihegyezettséget, e hétköznapi borotvaélen táncolást...'

A gondolatok teljes szövege olvasható: http://www.kozterkep.hu/profile/853/folders/1185?auth_key=0232465056a73538eed5d9415a8c3411

2012. június 24-én, vasárnap megemlékezést tartottak a történtek 68. évfordulója alkalmából.

Forrás: Töredék – Fejezetek a veszprémi zsidó közösség történetéből.
Tanulmány és emlékezés a Veszprém városi és a megyei zsidóság tragédiájáról (1944––1945); Szerk. Máthé Éva, 2001. (Itt keresni kell a Töredék című tanulmányt.)
Újabban kapott adat szerint a fenti írásban idézett tanulmányban tévesen szerepel a zsidók gettókból való elhurcolásának dátuma, a leírást eszerint javítottam. Ld. ugyanazon a linken, 'Mesélő házak, mesélő emberek – Fejezetek a veszprémi zsidó közösség történetéből (2005)' III. sz. függelék.

---