Aki ismer engem, és szeret, tudja, hogy minden ötvenedik feltöltésem valamely külhoni helyről való, olyan városból, ahonnan egyébként máskor nem szoktam feltölteni önálló műlapot. A párizsi lépő de Gaulle és a londoni Paolozzi-Newton szobor után tehát most ez következik, Berlinből.

A térplasztikának helyet adó terület a háború előtt Berlin sűrűn lakott része volt, s a főváros adminisztratív központjához közel eső helyként olyan negyed, amit a háborús pusztítások 1945-ben a földdel tettek egyenlővé. A háború után ez a rész is a szovjet megszállási övezethez tartozott, vagyis Kelet-Berlin negyede lett. A romok eltakarítása után egy darabig üresen állt; a hatvanas években, tőle északkeletre, az egykori Alexanderplatz maradék épületeitől közelebb felépült a kelet-berlini tévétorony, a mostani térplasztika háta mögött, tőle délnyugatra, a Spree folyó túlsó partján 1976 októberére a híres Köztársasági Palota (Palast der Republik), az az épület, melyet, hiába volt majdnem másfél évtizeden át az egykori NDK ikonja és a keletnémet parlament épülete, 2006-2009 között hagyományos módszerrel, könyörtelenül elbontottak. Nem csoda, hiszen bármilyen gyorsabb, hatékonyabb módszer kárt okozott volna a német múlt kevés közelben megmaradt emlékében, legelsősorban a berlini dómban (melynek kupolája némelyik képen látható, és amely az NDK-érában kormosan, lepusztultan, elhanyagoltan, de legalább állt).

A nyolcvanas évek elején az ettől a tértől délkeletre fekvő Miklós-negyedet (Nikolaivierteil) rekonstruálni kezdték - nem az eredeti épületeket húzták fel, hanem betonpaneles technikával felépítették egy soha nem létezett német kisvároska ideáját (miközben a centrumában álló Szt. Miklós-templomot valóban restaurálták). Ugyanekkor arról született döntés, hogy ezt a területet nem építik be, hanem parkot alakítanak ki, melyet Marx és Engels emlékének szentelnek. Talán meglepő, hogy a mindenkor nagyon vonalas NDK-vezetés csak ekkorra határozott úgy, hogy a két alapító atyának szobor-emléket állít - de lényegében ugyanez történt Ernst Thälmannal, a német munkásmozgalom kiemelkedő hősével is: ő is csak ekkoriban, a vége felől nézve a történetet, igen későn kapott szobrot Kelet-Berlinben.

A városi fórum fő tervezője és a Marx-Engels-párszobor megalkotója Ludwig Engelhardt volt (fiatalabbak és rossz emlékezetűek kedvéért: Marx ül, Engels áll); a szoborcsoport hátterében, annak lezárásaként Engelhardt tanítványa, Werner Stötzer márvány-dombormű-kompozíciója kapott helyet, az előtérben, kétoldalt az ugyancsak Engelhardt-tanítvány Margret Middell lábakra állított bronz-sztéhléi. Kissé távolabb négy fémállvány helyezkedik el, melyre a szovjet és keletnémet nép történelméből vett fényképes jeleneteket helyeztek. Az egész parkot járóköves mintával tagolták és gyeppel telepítették be.

Elkészültekor a térplasztika egyetlen nagyobb tengelyben helyezkedett el - ezt a tengelyt a Palast der Republik nyitotta, ez az emlékmű folytatta, középpontjában a Marx-Engels párossal, aztán a Neptun-kút következett, és geometrikusan a kelet-berlini tévétorony zárta le, ahová ebből az irányból, ugyancsak ebben a tengelyben szökőkútrendszer vezetett, merőlegesen pedig az U-Bahn, a berlini magasvasút alexanderplatzi állomása fejezett be végleg.

Kevéssé ismert, hogy végig a két Berlin (1945-89) fennállása alatt létezett, működött és döntéseket hozott a berlini magisztrátus, mely a város mindkét felén folyó nagyobb építkezések ügyében határozott. Tény, hogy ez a testület sem tudta megakadályozni az egykori Kelet-Berlin, az NDK fővárosa területén lévő történelmi részek széttrancsírozását, a még megmenthető állapotban lévő történelmi jelentőségű épületek megóvását. Ahhoz képest, hogy az egyesülés után a németek mekkora pénzeket költöttek akár a totális romok újraépítésére, az egyszerű állagmegóvás is fillérekbe került volna.

A német egyesülés után vita folyt arról, hogy a Marx-Engels fórum a helyén maradjon-e - végül ez történt, ám mivel a környéken rövidesen metróépítés kezdődik, és a fórum felvonulási területté változik, további jövője bizonytalan. Egyes nézetek szerint 1986-os állapotában kell majd hagyni, más nézetek szerint, az egykori porosz uralkodói palota, a Palast der Republik helyén felhúzandó Stadtschloss újraépítése után ezt a területet is ismét városi lakónegyeddé kell tenni, akárcsak a szomszédos Miklós-negyedet, csak nem azzal az építési technológiával.

A mai Berlin köztéri művészetéhez a legérdekesebb magyar nyelvű kalauz Sausic Attila Berlin utcáin című könyve (Kalligram, 2009). Rövid, színes, nagyon szubjektív, mégis tárgyszerűen pontos leírások, és mindenről egyetlen, a szerző által készített kép. Egyszemélyes SzoborLap.