A kórház udvarán található Ülő nő a legközelebbi kortársa az itt árválkodó díszítőszobornak. Felállításuk idején még egyenlő eséllyel indultak, mára azonban a kifürkészhetetlen sors a szélsőséges társadalmi különbségek végpontjai felé sodorta őket. Ez a környezet már semmi esetre sem nevezhető patinásnak, ez már kifejezetten lepusztult.
Az itt látható női alak kolléganőjénél semmivel sem értéktelenebb, sőt a testtartása és ruházata sokkal több látványos elemet tartalmaz. Mivel a fejét teljesen félrefordítja, ezért kicsit a törzs is elfordul. A fejkendő látszólag egyszerűsíti a megformálást, a valóságban jóval pontosabb vésést igényel, mint a rendszertelen hajfürtök szabadsága. A ruházat felső végződése nyakék vagy kötél látszatát keltve fonódik az alak nyakára. Hogy a kitekert félrefordulást végre tudja hajtani, a bal kezével kénytelen a test mögött hátul megtámaszkodni. A leginkább szokatlan elem a ruha alsó részének bilincsként feszülő szorítása a bokánál, szinte „gúzsba köti” a viselőjét.
Az arckifejezés riadt vagy csodálkozó tekintete a koszos, mohás, összefirkált állapotában, ma már torz és élettelen volta miatt nem mond semmit. Ugyanígy kétséges, hogy az alkotónak milyen üzenete volt a megformálással, mit jelent az elfordulás, vagy a többi kiolvasható jelképes tartalom.

A jelen állapotnak is van egy véletlenszerű összefüggése, amint az ülő nő mereven elfordul a mögötte látható lepusztult épülettől, és a szűk térben kifejezéstelen tekintettel nézi az egykori Technika Házából orvosi rendelővé alakított épület falát.
Elgondolkoztam a firkálásokon, és megpróbáltam beleképzelni magam a környék lakóinak életébe. Ha ide születtem volna, és mondjuk, egy nyolc-tíz éves gyerek lennék, a rokonaim a közeli lerobbant acélgyárban töltött évek után megkopott egészségükkel, a szánalmasan alacsony nyugdíjból, vagy segélyből tengetve életüket vegetálnának, az a minimum hogy összefirkálnám a szobrot. Persze hallom az ellenvetéseket, hogy mire jó ez nekem? Mi változik ettől? Szegény szobor nem tehet az én nyomorúságomról. Az igaz, de azt hogy ki, vagy mi tehet róla, nem tudjuk, és még ha lehetne is tudni, akkor sem tudnék hozzáférni, hogy jól pofán csapjam! Marad tehát a firkálás és rongálás, hogy a sérelmemet valamilyen módon tudassam a világgal, azon a felületen, amelyikkel találkozom.
(Ui.: Elnézést, amiért a saját zavaros gondolataimat próbálom belemagyarázni egy „félre-sikerült” szoborba.)