A József utca 37. számú ház 1898-ban épült. Igazi érdekessége az udvara mélyén található: az a műterem, ahol szobrászok, festők nemzedékei dolgoztak az utóbbi száztíz évben. Hat évtizede lakik itt M. Szűcs Ilona festőművész, ő mesélte el a ház történetét. "Seenger Béla kőfaragó- és építőmesteré volt a telek, ahol a kőfaragó műhelyek álltak. Itt faragták pédául a Bazilika köveit, az udvaron még most is látható a földből előkerült síndarab, melyen a tömböket szállították. A mester a nagy bérházat a lányának építette, aki a hatvanas években hunyt el, addig itt lakott. A műhelyekben a múlt század elején kezdtek el művészek dolgozni, amikor is a mester örököse, a Seenger lány férje, Kauser Lipót, a pécsi jogi egyetem dékánja, a kőfaragó üzemet felszámolva a helyiségeket szobrászoknak adta ki. Az első alkotó Maróti Géza szobrász, építész és festő volt, aki Róth Miksával együtt itt készítette el a mexikói operaház üvegkupoláját. De az ő szobrai láthatók a Zeneakadémián vagy a Gresham házon is. Mintegy húsz évig élt itt. 1910 tájékán dolgozott vele Koós Károly is, aki ekkor tervezte az állatkert pavilonjait. A huszas évek elején jött ide Pátzay Pál, de az ő itteni működéséről nem sikerült többet kiderítenem.
Ahol én lakom, az udvari kis földszintes épületben, az a kőfaragó műhely irodája volt, nem lakóépületnek készült, a teteje kátránypapír borítású, van is vele baj elég. A férjemmel Martsa István szobrászművésszel 1945-ben ismerkedtem meg, akkor még mind a ketten főiskolások voltunk. Ő esztergomi volt, és Cserepes István szobrász révén ismerte meg ezt a helyet, aki 1944-ig lakott itt: a nyilasok végeztek vele, mert kiállt a kapuba és hangosan szidta őket. A férjem mestere Ferenczy Béni volt. Tőle mindketten rengeteget tanultunk, főleg mikor 1949-ben elbocsájtották a főiskoláról: ide hívtuk, és hat évig alkotott itt. Szabó Zoltán, vagyis Szabci, ahogy mi neveztük, a nagy házban, az emeleti műteremben dolgozott még néhány évvel ezelőtt is, de bajba került, mert olyan nayg képeket festett, hogy alig tudta lehozni őket. Már elköltözött, de új helyén sem tett le arről a szokásáról.
Martsa Istvánnak különösen a köztéri szobrai ismertek, a siófokit, a Zuhanyozó nőt, valószínüleg mindenki látta már. Ma nem az eredeti helyén van, és nincs mögötte szökőkút sem, így nem igazán érthető, honnan különös testtartása. A József utcában, a rendőrség előtt van egy szobra, ez eredetileg rendőrnek készült, de szóltak neki, hogy inkább aktot szeretnének, rendőrt látnak a nélkül is eleget.... Itt a kertben csak a bronzszobrok gipszeredetieji láthatók, bár most a tél ellen műanyag fóliába burkoltuk őket. Mindenkinek van valami köze családunkban a művészethez. Martsa Alajos, a férjem testvére fotóművész volt, ő is lakott itt, az ő barátai, írók, költők révén afféle bohémtanyává változott a kert. A fiam orvos és fotós, pédául André Kertészt fényképezte, amikor 1984-ben, 90 éves korában hazalátogatott. Most ötödikén nyílik közös kiállításunk a lányommal, aki animátor, restaurátor és érmeket is készít hozzám hasonlóan. Eredetileg festő vagyok, de a téli hidegekben nem lehetett a fűtetlen, egykori istállóból kialakított műtermünkben dolgozni, így itt a lakásban készítettem érmeket, azokhoz kevés hely is elég volt. Most azonban bajban vagyunk, mert a szomszéd telken egy nagy , hétemeletes épületet emelnének, ami teljesen elvenné tőlünk a fényt, a levegőt. Sőt a másik oldalunkon is hasonlóak a tervek. Szerencsére a főváros és a kerületi főépítész is mellénk állt, még az udvarunkon lévő fát is meg kell őrizni az építkezés során. Műemléki védettséget élvezünk, de ezt majd meg kell újítanunk. Van itt mit megőrizni, nem lenne jó, ha csak a pénz beszélne."

"ittHON" VIII. kerületiek magazinja 2009 február "Művészkert" szerzője Varga Péter