A kő talán marad (igen, megint Villány...)
Mostani bejegyzésemben Stemler Miklós, a Magyar Narancs másfél héttel ezelőtti számában megjelent cikkét adom közre a hetilap hozzájárulásával, amit ezúton is nagyon köszönök!
A cikk nem csak a bezárásra ítélt nagyharsányi–villányi szoborparkról szól, hanem az egész baranyai képzőművészeti problémacsomagról is.
A kő talán marad
Végelszámolás alatt áll a nemzetközi hírű siklósi–villányi alkotótelep üzemeltetője, az egyedülálló nagyharsányi–villányi szoborpark pedig a Duna–Dráva Nemzeti Park fenntartásába került, miután az alkotótelepet a megyei önkormányzattól átvevő magyar állam egy fitying támogatást sem adott idén a cégnek. A pénzhiány és egymásra mutogatás miatt végveszélybe került Pécs egyedülálló múzeumi hálózata is.
Negyvenhárom évet élt, de legalább a szobrokat nem kell eladni – ez a summája a siklósi–villányi kőszobrász- és kerámia-alkotótelep agóniájának, amely a megyei önkormányzati rendszer „újjászervezése” során esett két szék között a pad alá. A képzőművészeti élet és szakmai képzés vidéki fellegvárának számító Pécsett hasonlóan kritikus a helyzet mind az alkotó és kiállítóterek, mind a múzeumok tekintetében.
Elapadó újhullám
Az 1968-ban alapított, a villányi kőbányára épülő alkotótelep az újhullámot jelentette a Kádár-korszak uralkodó esztétikájával szemben, és a korabeli lehetőségekhez mérten kifejezetten életes nemzetközi kapcsolatokat ápolt. 1984-ben alakult meg hivatalosan a Siklósi Kerámia Alkotóház, amit egy romos ferences kolostorból építettek ki a fiatal művészek. Az alkotótelep a rendszerváltás után is jelentős maradt: 1991-ben az akkori Janus Pannonius Tudományegyetemmel (a Pécsi Tudományegyetem jogelődje) együttműködésben művészeti mesterképzés indult itt, a nemzetközi képzőművészeti életet is megmozgató művészeti szimpóziumoknak
köszönhetően pedig lassan szobrokkal telt meg az egyedi hangulatú turisztikai attrakciónak számító nagyharsányi–villányi szoborpark.
A kétezres évek második felére aztán elfogyott a lendület, a finanszírozás bizonytalansága miatt egyre kevesebb programot tartottak, és egyre kevesebb alkotómunka folyt a telepen. Mindez az általunk megkérdezett képzőművészek szerint egy általánosabb folyamat része volt: a rendszerváltás előtt virágzó alkotótelepi élet fenntartására 1990 után nem volt átfogó stratégia, az egyes telepek a helyi önkormányzatok apanázsából és az állam által biztosított pályázati forrásokból éltek, egyre inkább rosszul, mintsem jól.
A Baranya Megyei Önkormányzat többségi tulajdonában lévő, korábban is gondokkal küszködő Baranyai Alkotótelepek Nonprofit Kft. 2012 elején került állami fenntartásba, miután az önkormányzati átalakítás részeként az állam kiüresítette a megyei önkormányzatokat, adósságállományuk mellett vagyonuk
és költségvetésük túlnyomó részétől is megszabadítva őket. A fenntartás azonban meglehetősen sajátosan valósult meg, miután a nagy újjászervezés közepette „elfeledkeztek” az Nkft.-ről, amely így 2012 elején hirtelenjében teljes egészében támogatás nélkül maradt. Információink szerint az új állami fenntartónak kemény 16 millió forintot kellett volna előteremtenie.
Szobrok diszkontáron eladók
Mindez drasztikus hatásokkal járt a cég kezelésében lévő szoborparkra, amely február végére őrzés nélkül maradt – a tartozások miatt az őrző-védő cég levonult a területről. A cég ellehetetlenülése elleni
tiltakozásul Váczy Réka ügyvezető lemondott (őt többszöri próbálkozásunk ellenére sem tudtuk elérni),
és komolyan felmerült, hogy az összeomló céggel szembeni követeléseket a Szoborpark alkotásainak
eladásából finanszírozzák. Ez már csak azért is igen abszurd lett volna, mert az itt lévő szobrokat
készítőik a megyei önkormányzatnak ajánlották fel adományként.
Az aukcióra végül nem került sor, miután a Baranya Megyei Kormányhivatal közbelépése nyomán legalább a szoborpark sorsát sikerült rendezni: a Duna–Dráva Nemzeti Park fennhatósága alá került. A megyei közgyűlési elnökből kormányhivatal-vezetővé avanzsált Hargitai János kereszténydemokrata országgyűlési képviselő szerint ez azért jó megoldás, mert így olyan turisztikai infrastrukturális fejlesztésekre nyílik lehetőség, amelyek növelik a szoborpark vonzerejét. Ezt kérdésünkre Závoczky Szabolcs, a nemzeti park igazgatója is megerősítette, aki szerint olyan alapvető fejlesztésekre van szükség, mint például vécé kialakítása a szoborpark területén. A kérdésre, hogy mekkora összeget szánnak erre a célra, az igazgató nem tudott felelni: mint mondta, egyelőre a pályázat lőkészítésének szakaszában járnak.
A szoborpark megmenekülése azonban a probléma kisebbik része az alkotótelepen a 90-es évek óta dolgozó, „húsztonnás villányi jelenléttel bíró” Böszörményi István szobrász szerint, aki az év elején tiltakozó akciót szervezett a telep bezárása ellen – sikertelenül. Böszörményi szerint például nagy kérdés – pontosabban most már nem kérdés – a két teljesen berendezett műhely és az itt található berendezések sorsa, nem beszélve arról, hogy az alkotótelepek nélkül a szoborpark élettelen múzeummá válik. A művész szerint lassan az egész országot bezárják képzőművészeti szempontból, miután az alkotótelepek sorra szűnnek meg országszerte, Pécsett pedig a kiállítóhelyek és a műtermek húzzák le a redőnyt.
Az alkotótelepek bezárásának legfőbb kárvallottja a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara, amely számos szállal kapcsolódott be az ott folyó munkába – igaz, ahogy azt Colin Foster dékán elmondta, az elmúlt években pénzhiány miatt szünetelt a közös munka. Foster, akinek szintén vannak alkotásai a szoborparkban, abban is kételkedik, hogy az őrzésvédésen és az alapvető karbantartási tennivalókon felül a nemzeti park képes lesz-e a jelentős értéket képviselő műalkotásokkal kapcsolatos szakmai feladatok ellátására. Bár magától értetődőnek gondolnánk, hogy az alkotótelepek sorsának eldöntésébe az azokat leginkább kihasználni képes pécsi művészeti kart is bevonják, erre a dékán szerint nem került sor, ő maga a médiából, illetve elbeszélésekből értesült a történtekről.
A csődkultúra városa
Az egyeztetés teljes hiánya persze nem túlságosan meglepő annak fényében, hogy az Orbán-kormány láthatóan nem gondolta át, mit kezd a megyei önkormányzatok kifilézésével nyakába szakadó megyei múzeumi, könyvtári és közgyűjteményi hálózatokkal (erről egyebek mellett lásd: Kivéreztetés, Magyar Narancs, 2012. április 5.). A 2012 elején átvett intézményeket egy április eleji – azaz jóval a települési önkormányzatok költségvetésének elfogadása után született – kormányhatározat június 30-i határidővel a megyei jogú városokra testálta, ami különösen nagy problémát okoz a nemzetközi szinten is jegyzett múzeumokkal és gyűjteményekkel rendelkező Pécsnek – gondoljunk csak a Csontváry Múzeumra, Vasarely Múzeumra, illetve a Modern Magyar Képtárra.
Az államadósság elleni, vesztésre álló harcból a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága februárban 100 millió forinttal, támogatása bő kétharmadával vette ki a részét, amit Fabényi Júlia, az igazgatóság vezetője először elírásnak vélt, ám pár nappal később kiderült, hogy – Hargitai János szavaival
élve – a múzeumoknak össze kell húzniuk magukat. Mindez azonban igen bajos lenne, hiszen Fabényi szerint csak a gyűjtemények őrzése 70 milliót követel évente. Az április eleji kormányrendelet ebből a szempontból legalább tiszta képet teremtett: az állam eztán egy fityinget sem ad.
De akkor ki fog? Pécsnek – amely közgyűlési döntésre 2011 eleje óta büszkén viseli „A kultúra városa” címet – kultúrára igazán nincs pénze. Másra sem nagyon: a negyvenmilliárd fölötti hitelállományt nyögő város évről évre egyre nagyobb működési hitelekből tudja csak biztosítani fizetőképességét. A kormányhatározat megszületése előtt a pécsi városvezetés kategorikusan kizárta a megyei múzeumok támogatását, és a pécsi költségvetési bizottság fideszes elnöke, Trombitás Károly később is fenntartotta a Nemzeti Együttműködés Rendszerében meglehetősen stílusidegen véleményét, miszerint a kormányzati elképzelés furcsa és irreális.
Trombitás álláspontja annak fényében még inkább érthető, hogy a kultúra városa már jó ideje rendre a pénzügyi szempontokat részesíti előnyben a kultúrával szemben, ahogy az egykor a kortárs képzőművészeti élet fontos bázisának számító Közelítés Művészeti Egyesület kiállítóhelyének sorsa is bizonyítja. A történelmi belváros szívében lévő Hattyúház galériát az egyesület 2011 februárjában azért kényszerült feladni, mert képtelen volt kifizetni a városi vagyonkezelőnek a bérleti díjat, amely néhány év alatt a kezdeti havi 35 ezerről 300 ezerre (!) növekedett. A Pécs Holding Zrt. vezetése (akiket Bencsik István neves szobrászművész egy kulturális bizottsági ülésén hiénáknak nevezett) ragaszkodott álláspontjához, miszerint a pécsi belvárosban fenn kell tartani egy bizonyos árszintet. A vagyonkezelő tiszteletre méltó következetességét némileg megkérdőjelezi, hogy az irodának is kínált galériát azóta sem sikerült kiadni.
A cikk nem csak a bezárásra ítélt nagyharsányi–villányi szoborparkról szól, hanem az egész baranyai képzőművészeti problémacsomagról is.
A kő talán marad
Végelszámolás alatt áll a nemzetközi hírű siklósi–villányi alkotótelep üzemeltetője, az egyedülálló nagyharsányi–villányi szoborpark pedig a Duna–Dráva Nemzeti Park fenntartásába került, miután az alkotótelepet a megyei önkormányzattól átvevő magyar állam egy fitying támogatást sem adott idén a cégnek. A pénzhiány és egymásra mutogatás miatt végveszélybe került Pécs egyedülálló múzeumi hálózata is.
Negyvenhárom évet élt, de legalább a szobrokat nem kell eladni – ez a summája a siklósi–villányi kőszobrász- és kerámia-alkotótelep agóniájának, amely a megyei önkormányzati rendszer „újjászervezése” során esett két szék között a pad alá. A képzőművészeti élet és szakmai képzés vidéki fellegvárának számító Pécsett hasonlóan kritikus a helyzet mind az alkotó és kiállítóterek, mind a múzeumok tekintetében.
Elapadó újhullám
Az 1968-ban alapított, a villányi kőbányára épülő alkotótelep az újhullámot jelentette a Kádár-korszak uralkodó esztétikájával szemben, és a korabeli lehetőségekhez mérten kifejezetten életes nemzetközi kapcsolatokat ápolt. 1984-ben alakult meg hivatalosan a Siklósi Kerámia Alkotóház, amit egy romos ferences kolostorból építettek ki a fiatal művészek. Az alkotótelep a rendszerváltás után is jelentős maradt: 1991-ben az akkori Janus Pannonius Tudományegyetemmel (a Pécsi Tudományegyetem jogelődje) együttműködésben művészeti mesterképzés indult itt, a nemzetközi képzőművészeti életet is megmozgató művészeti szimpóziumoknak
köszönhetően pedig lassan szobrokkal telt meg az egyedi hangulatú turisztikai attrakciónak számító nagyharsányi–villányi szoborpark.
A kétezres évek második felére aztán elfogyott a lendület, a finanszírozás bizonytalansága miatt egyre kevesebb programot tartottak, és egyre kevesebb alkotómunka folyt a telepen. Mindez az általunk megkérdezett képzőművészek szerint egy általánosabb folyamat része volt: a rendszerváltás előtt virágzó alkotótelepi élet fenntartására 1990 után nem volt átfogó stratégia, az egyes telepek a helyi önkormányzatok apanázsából és az állam által biztosított pályázati forrásokból éltek, egyre inkább rosszul, mintsem jól.
A Baranya Megyei Önkormányzat többségi tulajdonában lévő, korábban is gondokkal küszködő Baranyai Alkotótelepek Nonprofit Kft. 2012 elején került állami fenntartásba, miután az önkormányzati átalakítás részeként az állam kiüresítette a megyei önkormányzatokat, adósságállományuk mellett vagyonuk
és költségvetésük túlnyomó részétől is megszabadítva őket. A fenntartás azonban meglehetősen sajátosan valósult meg, miután a nagy újjászervezés közepette „elfeledkeztek” az Nkft.-ről, amely így 2012 elején hirtelenjében teljes egészében támogatás nélkül maradt. Információink szerint az új állami fenntartónak kemény 16 millió forintot kellett volna előteremtenie.
Szobrok diszkontáron eladók
Mindez drasztikus hatásokkal járt a cég kezelésében lévő szoborparkra, amely február végére őrzés nélkül maradt – a tartozások miatt az őrző-védő cég levonult a területről. A cég ellehetetlenülése elleni
tiltakozásul Váczy Réka ügyvezető lemondott (őt többszöri próbálkozásunk ellenére sem tudtuk elérni),
és komolyan felmerült, hogy az összeomló céggel szembeni követeléseket a Szoborpark alkotásainak
eladásából finanszírozzák. Ez már csak azért is igen abszurd lett volna, mert az itt lévő szobrokat
készítőik a megyei önkormányzatnak ajánlották fel adományként.
Az aukcióra végül nem került sor, miután a Baranya Megyei Kormányhivatal közbelépése nyomán legalább a szoborpark sorsát sikerült rendezni: a Duna–Dráva Nemzeti Park fennhatósága alá került. A megyei közgyűlési elnökből kormányhivatal-vezetővé avanzsált Hargitai János kereszténydemokrata országgyűlési képviselő szerint ez azért jó megoldás, mert így olyan turisztikai infrastrukturális fejlesztésekre nyílik lehetőség, amelyek növelik a szoborpark vonzerejét. Ezt kérdésünkre Závoczky Szabolcs, a nemzeti park igazgatója is megerősítette, aki szerint olyan alapvető fejlesztésekre van szükség, mint például vécé kialakítása a szoborpark területén. A kérdésre, hogy mekkora összeget szánnak erre a célra, az igazgató nem tudott felelni: mint mondta, egyelőre a pályázat lőkészítésének szakaszában járnak.
A szoborpark megmenekülése azonban a probléma kisebbik része az alkotótelepen a 90-es évek óta dolgozó, „húsztonnás villányi jelenléttel bíró” Böszörményi István szobrász szerint, aki az év elején tiltakozó akciót szervezett a telep bezárása ellen – sikertelenül. Böszörményi szerint például nagy kérdés – pontosabban most már nem kérdés – a két teljesen berendezett műhely és az itt található berendezések sorsa, nem beszélve arról, hogy az alkotótelepek nélkül a szoborpark élettelen múzeummá válik. A művész szerint lassan az egész országot bezárják képzőművészeti szempontból, miután az alkotótelepek sorra szűnnek meg országszerte, Pécsett pedig a kiállítóhelyek és a műtermek húzzák le a redőnyt.
Az alkotótelepek bezárásának legfőbb kárvallottja a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara, amely számos szállal kapcsolódott be az ott folyó munkába – igaz, ahogy azt Colin Foster dékán elmondta, az elmúlt években pénzhiány miatt szünetelt a közös munka. Foster, akinek szintén vannak alkotásai a szoborparkban, abban is kételkedik, hogy az őrzésvédésen és az alapvető karbantartási tennivalókon felül a nemzeti park képes lesz-e a jelentős értéket képviselő műalkotásokkal kapcsolatos szakmai feladatok ellátására. Bár magától értetődőnek gondolnánk, hogy az alkotótelepek sorsának eldöntésébe az azokat leginkább kihasználni képes pécsi művészeti kart is bevonják, erre a dékán szerint nem került sor, ő maga a médiából, illetve elbeszélésekből értesült a történtekről.
A csődkultúra városa
Az egyeztetés teljes hiánya persze nem túlságosan meglepő annak fényében, hogy az Orbán-kormány láthatóan nem gondolta át, mit kezd a megyei önkormányzatok kifilézésével nyakába szakadó megyei múzeumi, könyvtári és közgyűjteményi hálózatokkal (erről egyebek mellett lásd: Kivéreztetés, Magyar Narancs, 2012. április 5.). A 2012 elején átvett intézményeket egy április eleji – azaz jóval a települési önkormányzatok költségvetésének elfogadása után született – kormányhatározat június 30-i határidővel a megyei jogú városokra testálta, ami különösen nagy problémát okoz a nemzetközi szinten is jegyzett múzeumokkal és gyűjteményekkel rendelkező Pécsnek – gondoljunk csak a Csontváry Múzeumra, Vasarely Múzeumra, illetve a Modern Magyar Képtárra.
Az államadósság elleni, vesztésre álló harcból a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága februárban 100 millió forinttal, támogatása bő kétharmadával vette ki a részét, amit Fabényi Júlia, az igazgatóság vezetője először elírásnak vélt, ám pár nappal később kiderült, hogy – Hargitai János szavaival
élve – a múzeumoknak össze kell húzniuk magukat. Mindez azonban igen bajos lenne, hiszen Fabényi szerint csak a gyűjtemények őrzése 70 milliót követel évente. Az április eleji kormányrendelet ebből a szempontból legalább tiszta képet teremtett: az állam eztán egy fityinget sem ad.
De akkor ki fog? Pécsnek – amely közgyűlési döntésre 2011 eleje óta büszkén viseli „A kultúra városa” címet – kultúrára igazán nincs pénze. Másra sem nagyon: a negyvenmilliárd fölötti hitelállományt nyögő város évről évre egyre nagyobb működési hitelekből tudja csak biztosítani fizetőképességét. A kormányhatározat megszületése előtt a pécsi városvezetés kategorikusan kizárta a megyei múzeumok támogatását, és a pécsi költségvetési bizottság fideszes elnöke, Trombitás Károly később is fenntartotta a Nemzeti Együttműködés Rendszerében meglehetősen stílusidegen véleményét, miszerint a kormányzati elképzelés furcsa és irreális.
Trombitás álláspontja annak fényében még inkább érthető, hogy a kultúra városa már jó ideje rendre a pénzügyi szempontokat részesíti előnyben a kultúrával szemben, ahogy az egykor a kortárs képzőművészeti élet fontos bázisának számító Közelítés Művészeti Egyesület kiállítóhelyének sorsa is bizonyítja. A történelmi belváros szívében lévő Hattyúház galériát az egyesület 2011 februárjában azért kényszerült feladni, mert képtelen volt kifizetni a városi vagyonkezelőnek a bérleti díjat, amely néhány év alatt a kezdeti havi 35 ezerről 300 ezerre (!) növekedett. A Pécs Holding Zrt. vezetése (akiket Bencsik István neves szobrászművész egy kulturális bizottsági ülésén hiénáknak nevezett) ragaszkodott álláspontjához, miszerint a pécsi belvárosban fenn kell tartani egy bizonyos árszintet. A vagyonkezelő tiszteletre méltó következetességét némileg megkérdőjelezi, hogy az irodának is kínált galériát azóta sem sikerült kiadni.
Bejegyzés megtekintés: