Mester - emlékezés Gulyás Gyula Kossuth-díjas szobrászművészre

 
2010. július 7-én nyílt meg Hossala Tamás fotográfus kiállítása a budapesti K.A.S. Galériában. Az esemény rendhagyó volt abban az értelemben, hogy az anyag csak azon a napon, néhány óráig volt látható. Ezzel az eseménnyel a kiállításnak helyt adó galéria is örökre bezárt.
Gulyás Gyula szobrászművész néhányunknak mestere és atyai jóbarátja volt, akinek a szakmai dolgok mellett emberileg is nagyon sokat köszönhetünk. Hossala Tamás kiállításának sem volt más szándéka, minthogy megidézzük Gyuszi emlékét és hogy néhány órára újra együtt legyünk, ahogyan régen is.
Hossala Tamás egy évtizeden keresztül, 1999 és 2008 között folyamatosan fotózott a Várkert bazárban található műteremben. A kiállított fotók ebből az anyagból adtak válogatást.

Az alábbiakban a megnyitón elhangzott szövegem olvasható néhány, a kiállításon is szereplő fotó ( http://www.hossala.hu/?lang=hu&mode=rekord_lista&nev=Mester&id=HT-33 ) társaságában.


Szervusz Gyuszi!

Hát az az igazság, hogy megint jó sokan összejöttünk. Rokonok, barátok és ismerősök, sőt még a barátok és ismerősök is elhívtak néhány barátot és ismerőst, úgyhogy jelen vagyunk szép számmal.

Persze ez az egész dolog most a Tamás érdeme, ő találta ki ezt a dzsemborit. Mert hát igazából ez most nem egy olyan megszokott kiállításmegnyitó, már csak azért sem, mert a mostani vernisszázs egyben finiszázs is, hiszen még ma, néhány óra múlva, miután elmegy innen az utolsó ember, bezár a kiállítás. Ráadásul az itt látható fotóknak helyet adó galéria sem nyit ki többé.
Azért mégsincs vége mindennek, hiszen ennek a néhány órának pontosan az a célja, hogy újra együtt legyünk és aztán lélekben, gondolatokban, akárhogyan hazavigyünk fontos dolgokat.

Mint annak idején.

Úgyhogy most megint együtt vagyunk és Te is itt vagy, nyilvánvalóan nem csak a fotók által.

Most elmesélek egy rád jellemző rövid történetet, ami pontosan tíz évvel ezelőtt esett meg egy rettenetesen nyomasztó őszi estén.
Megcsörrent az otthoni telefon és Te voltál a vonal tulsó felén.

- Szevasz Gáspikám, mi a pálya? -kérdezted.

- Szevasz Gyuszi, köszönöm, megvagyok.

Aztán meg sem vártam hogy mit mondasz, rögtön bepróbálkoztam.

-Nem iszunk meg egy pohár sört a Körtéren?

-Á, az most nem fog menni -válaszoltad-, csak röviden felhívtalak, itt vagyok a Via Giulián, gyönyörű az este. Voltam ma a Campo de' Fiorin is, és még mindig gyönyörűek a római nők. Majd ha hazamegyek, találkozunk.

A beszélgetés körülbelül ennyi, talán egy perc sem volt, de azon a mocskos őszi estén, azután a pár mondatod után egyből Rómában éreztem magam, ott sétáltam veled az utcákon, aztán a kedvenc kávézódban, ahol Te voltál Giulio, az ungherese sculptore még gondolatban egy espressót is ittam, azt a kisujjnyi méregerőset, amilyet csak az olaszok tudnak csinálni. Egyébként többen azóta sem jutottunk el Rómáig, de neked köszönhetően sokat megismertünk a városból.

Aztán amikor hazajöttél és meglátogattunk a műteremben, mutattad a római és ostiai élmények után már itthon készült rajzaidat. Merthogy a plasztikák mellett elkezdtél dolgozni különös hangulatú vöröskréta rajzokon is, meg elkészült az a márvány csigafonatos hajú női portré, ami sokáig ott állt egy posztamensen a műterem bejáratától balra.
Persze ott volt minden más régi munkád is: a fotó a kezedben tartott szöveggel: 'Art Is Opposition'. Aztán néhány darab az utcaköves sorozatból. Meg ott volt Marilyn a fürdődresszben, Joseph Beuys jellegzetes kalapjában és persze az az expresszív Kassák és a pipázó Duchamp is. Kicsit beljebb Hitchcock szivarozott egy madár társaságában és ott volt a ceruzával színezett Scheiber Hugó, meg Márai a kissé megbillent csokornyakkendőjével. Na meg a polc tetején az a régi Móricz Zsigmond-büszt. Közben a műterem közepén mindig az aktuális plasztikáidon dolgoztál.
Szóval ott volt minden munkád -ha úgy tetszik, minden korszakod- egy helyen, kezdve a hetvenes évek koncept minimalista munkáitól a későbbi portrészobrokon át a popos dolgokig, majd az itáliai élményekből kiinduló plasztikáid. Nagyon fontos és tanulságos volt annak a közel három évtizednek a műfaji sokszínűségét egyben látni, amit minden esetben összekötött az azonos szellemiség. Az a szellemiség, na meg persze a csak rád jellemző stílus és tartás, amiből nagyon sokat adtál át nekünk, gyakran csak fél szavakból és elejtett megjegyzésekből.

Erre a kapcsolatra mutat tökéletes példát Tamás munkássága is, akinek most kiállított fotói abból a kvázi mester-tanítvány viszonyból is mindent megmutatnak, amellyel többen kötődtünk hozzád a barátságon túl. Persze ezt a viszonyt nem az akadémista műhelyek klasszikus mester-tanítvány kapcsolata alapján kell elképzelni, ez nyilvánvaló.
Ha nagyon erőltetni akarjuk a műfaji besorolást, Tamás tíz évet átfogó fotósorozata valahol az esszé és a dokumentarista fotográfia környékére sorolható. Mindazonáltal teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a fotók jóval túlmutatnak mindenféle műfaji besoroláson, hiszen kettőtök barátsága nélkül aligha jöhetett volna létre egy ennyire bensőséges hangvételű anyag.

Az itt látható fotók láttán azonban van mégegy momentum, ami mellett nem szeretnék elsiklani. Az anyag egy része már az utolsó időszakban készült, amikor már egyértelmű volt hogy innen, a Várkert bazárból előbb-utóbb el kell menni. Ennek megfelelően a fotókon ott érezhető valamiféle melankolikus állapot is. Persze még javában folyik a műteremben a munka, de ez már nem az az időszak, amikor a kellemes nyári alkonyati melegben kiléptünk a műterem elé és a Duna-part szemközti látványa tiszta New York, meg Manhattan volt.

Ma is szinte hetente járok el autóval a Várkert bazár mellett és mindig megnézem a kocsiból a műtermet. Tavasztól őszig többnyire félig nyitva volt az ajtó és egy keretre feszített világos molinót tettél oda, hogy ne nézegessen be minden arrajáró turista és zsebtolvaj. Persze ez a félig nyitott ajtó jelzés is volt, hogy ott vagy, jelen vagy, dolgozol. Ilyenkor gyakran bekopogtunk hozzád és ha nem is volt igazán alkalmas, egy órára azért behívtál bennünket, vagy éppen ellenkezőleg, megnéztünk valahol egy aktuális kiállítást, esetleg kicsit belehúztunk az éjszakába.
Persze tudom, hogy több olyan tanítványod is volt, aki ténylegesen dolgozott a műteremben, vagy éppen segédkezett legújabb munkád elkészítésében.

Egy szó mint száz, sokan vagyunk úgy -most főként saját korosztályom nevében beszélhetek- akik ilyen-olyan módon Mesterként tekintenek rád, akiket elindítottál egy úton, vagy éppen újabb és másféle impulzusokat adtál nekünk a magunk járta úton. De egy dolog biztosan közös bennünk, hiszen amit átadtál
-önbizalmat és kitartást az alkotás folyamatához, valamint stílust és életszeretetet-, azok a dolgok életünk végéig elkísérnek bennünket, amiért köszönettel tartozunk neked.


A kiállítást ezennel megnyitom.


(elhangzott: 2010. július 7-én a K.A.S. Galériában)
Bejegyzés megtekintés:

Kapcsolt alkotó

Gulyás Gyula
Szobrász

Hozzászólások

Hozzászólás írása...