Dudás Sándor bemutatása


Alkotó
Martini János @ 2010.03.30. 11:27

Kecskés László (csongrádi iskolai könyvtáros) így látja Dudás Sándor szobrászművészt:
Saját elbeszélése szerint már kiselemista kora óta rajzol és e „firkálmányok” témája legtöbbször az ember. Az iskolai rajzóra feladatait szívesen megcsinálja társai helyett, elcserélve azt más tantárgyak házi feladataira. A középiskolában rádió, TV szerelő szakmát tanul, ahol kézügyességének nagy hasznát veszi. Jugoszlávia akkori szabadsága lehetővé teszi, hogy becsavarogja Európát vonattal, stoppal, kerékpárral. Figyeli az embereket, végigbámészkodja a múzeumokat. A semmi és minden érdekli. Így kelti föl érdeklődését a művészet. Persze kellett ehhez baráti társaság, ráhatás is. Nagy László alias Cimba rábeszéli, hogy jelentkezzen a Belgrádi Képzőművészeti Akadémiára. Oda ugyan nem veszik föl, de legnagyobb ámulatára 1976-tól a Zágrábi Akadémia szobrásznövendékeként, Zelimir Janes tanítványaként keresi a válaszokat az akkor már őt is érdeklő izgalmas kérdésekre. Ilyenekre például: - milyen a jó szobor? ; mi az hogy plasztikusság? ; mi az anyagszerűség? ; stb. Janes tanítványaként felvérteződik a túldícséret ellen. Rájön, hogy szobrászként is önmagát kell adnia. „Keresd a sajátodat!” – tanulja meg mesterétől. 1981-ben kap diplomát. Ezt követően tanít, konyhabútorokat tervez és szobrászkodik. Egyéni és csoportos kiállításokon vesz részt. Rendszeres résztvevője a Topolyai Művésztelepnek.
Életének, szobrász pályájának ebben a termékeny időszakában tört ki a dél-szláv háború. Sándor családját – két gyermekét és feleségét – hátrahagyva Magyarországra „emigrál” a katonai behívó elöl. Az öldöklések befejeztével tér haza szeretteihez. 1992. szeptemberétől családostól – Gittával, Ágival és Árpáddal – Magyarországon, Csongrádon telepszik le. Jugoszláviai, topolyai művészi pályáját, egzisztenciáját otthagyva Csongrádon kezdi újra életét. 1994-óta a Művésztelep vezetője. Ezzel a szobrász Dudás Sándor művészetre fordítható ideje lecsökkent. Sok gond van egy művésztelepen. Minél több vendég legyen, legyen fűtés, világítás, ne ázzon be a tető. No és persze az a sok dilis, hisztis művész, minden nap valami extrém kívánsággal. Erre a körülményre találta ki Sándor, hogy érmet íróasztalánál ülve, telefonálva is lehet csinálni. Nekifogott. A magyar kultúra történetét föltérképezve kiválasztotta azokat az írókat, költőket, zenetudósokat, természettudósokat, egyházi személyiségeket, akik szerinte a magyar művelődéstörténetben kiemelkedőt alkottak. És elkezdett utánajárni a személyeknek.
A teljesség igénye nélkül:
- Zsigmond magyar király: – egy újfajta gondolkodásmód meghonosítója volt. Ő azt gondolta, hogy az intézményekhez, rendszerekhez hozzá lehet nyúlni, át lehet alakítani, s ettől az intézmény jobbá is lehet. Ez a gondolat teljesen új volt az ő korában, a 14.–15 század fordulóján, hiszen korábban a vezérelv az volt, hogy ami régi az a jó nem szabad hozzányúlni.
Pázmány Péter: egész életét betölti a friss vitatkozó kedv, ellenfeleiben is a vitakedvet becsülte a legjobban. Feltételek nélkül szolgálja a nemzetek fölötti egyházat – miközben úgy hangoztatja a magyar nemzet és vele a magyar nyelv méltóságát, mint senki más abban a korban.
Bethlen Gábor: teljes lelkiismereti szabadságot hirdetett az aranykorát élő Erdélyben.
Bólyai Farkas: a Gauss-szal kötött szoros barátságát követően Marosvásárhelyen, fizetéskiegészítésképpen, bérbe veszi a kollégium kocsmáját, kertészkedik, különleges kályhákat készít és árul. Emellett erdészeti és néprajzi tanulmányokat ír, szépirodalmi műveket fordít, verses kötet jelentet meg, drámákat alkot. Matematikai művei nem találnak megértésre. Végrendeletében „nyolc X alatt sok X-et írt” öreg professzornak titulálja magát. Temetésén semmi ceremóniát nem kívánt még harangot sem, de hozzátette: „Az oskola csengettyűje szólhatna.”
Bánki Donát: a Budapesti Királyi József Műegyetem nemzetközi hírű professzora. Pedagógusi tevékenysége során a mérnökképzésben bevezette a laboratóriumi képzést. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy hallgatói felkészülését jegyzetekkel segítse.
Ybl Miklós: nagy fájdalma volt, hogy közreműködött ugyan a Magyar Tudományos Akadémia székházának felépítésében, az akadémia nem választotta a tagjai közé.
Jedlik Ányos: bencés szerzetes, természettudós, kiváló oktató. Munkássága nélkül aligha ihatnánk például a „lámpást” – ami másfél liter borba öntött fél liter szódavíz. A félénk, zárkózott férfi találta föl a szódavizet.
Hermann Ottó: fényképész, preparátor, a Magyar Nemzeti Múzeum őrsegéde. Magyarország pókfaunájának felkutatója, az Állatvédő Egyesület egyik megalapítója. A Magyar Néprajzi Társaság alapító tagja, majd elnöke. A francia Becsületrend kitüntetettje (1900).
Készített portrét Sándor világhírű zeneszerzőinkről is.
Kodály Zoltánról, aki miután 1904.-ben megkapta a zeneszerzői diplomát, ugyanezen év szeptemberétől újból beiratkozott a zeneakadémiára önkéntes ismétlőként.
Bartók Béláról, akit az anyai féltés, dédelgetés félénkké, visszahúzódóvá tett. Rendszeretetét is édesanyja nevelte belé, pedánssága második természetévé vált. Zenei tehetségét bizonyítja, hogy másfél éves korában már felismert egy adott dallamot.
Liszt Ferenc ama férfiak táborába tartozott, akik egy pillanatig nem képesek egyedül maradni. Akiknek a nők társasága mindig fontosabb, kellemesebb mint a férfiaké.
Deák Ferenc mint államférfi méltó figyelmünkre. Ő azzal a tudattal élte le életét, hogy édesanyja belehalt az ő születésébe és apja nem tudván elviselni a „gyilkos” gyermek látványát, nagybátyjához száműzte.
Természetesen a magyar irodalom nagyjai is itt vannak.
Láthatjuk a csendesen komoly Arany János portréját, aki tanárait is meglepve egy debreceni színi társulathoz csatlakozott 19 éves korában.
Ady hat ujjal született, ezért kiválasztottnak, táltosnak tartotta magát.
Mikszáth Kálmán eredeti hóbortja volt, hogy meg akart élni a tollából.
Móricz Zsigmond 1942.-ben halt meg agyvérzésben – örömében, hogy Gyöngyi lányának gyermeke született. Rosszul lett és pár nap múlva meghalt. Ezt az örömét már nem tudta megírni, elmesélni. Mint ahogy Ancsel Éva írja: „Az élet narratív értelemben befejezetlen, amennyiben nem tudom elejét és végét én magam elbeszélni.” A továbbélők feladata a tisztelt és szeretett emberek életét elmondani, azzal a tudattal persze „hogy minden emberélet csak egy határig elmondható, s a többi minden esetben néma csönd.” És itt had idézzem Lyka Károlyt: „Aki valamelyes művész érem szépségeiben elmerül, annak a lelkében egy bűbájos népdal fog zengeni…Az igazi művész ezen a szerény érclapon az egész emberiséget felölelő eszmét képes monumentális hatással kifejezni.” Miután a műalkotások nem múlandóak túlélnek minket embereket. A portrék, mint ahogy ezt itt is tapasztalhatjuk – tovább mesélik az ábrázoltak élettörténetét. Azt tudjuk, hogy a test nem felejt és az arc sem. Mind kettő őrzi minden jelentős mozdulásunk emlékét. Ezért is fontos, hogy élőkről, holtakról művészi portrék készüljenek. Olyanok amelyek mint indivídiumot, mint személyiséget jellemzik. Olyasmit mondjanak el az emberről, ami szavakkal lehetetlen.
Dudás Sándor teszi ezt nagy szakmai tudással, művészi képességgel, mély pszichológiai átéléssel. Jó, hogy itt van köztünk, igaz időnként erősen smirglis, talán túlérzékeny is és nem szeret kiállítani. Ellensúlyozza ezt mély embersége, emberi közvetlensége és a barátok iránt mutatott önzetlensége.

Forrás: Kecskés László ujmuveszet.hu

Bejegyzés kezdőlapra | Megtekintés: 126, ma: 0, heti átlag: 0.34

Kapcsolódó alkotó: Dudás Sándor

Nincs még hozzászólás