Keckemét=Kecskemét

"A szobor ott áll — már elég régóta — a kecskeméti SZTK épülete előtt. Nyugodtan és közömbösen áll, dacol az idővel és a járókelők kíváncsi tekintetének ostromával. A ráérők körüljárják, megbámulják a közszemlére kitett műalkotást. — Majd legyintenek, a fejüket csóválják, vagy kifürkészhetetlen mosollyal leplezik tanácstalanságukat — tudásuk, vérmérsékletük és egyéb tulajdonságaik szerint.
A szobor rejtelmesen mosolyog — kecskeméti szfinx. A laikus, aki „beavatottnak” szeretné hinni magát, egyelőre nem mond véleményt. Az első ellenvetés a precízeké. Miért nyugszik a szobor keresztbefektetve a talpazatán? Majd: jelenlegi helye ideiglenes, vagy végleges? Mert az a hely, amelyet kijelöltek számára, a lehető legalkalmatlanabb. A szobor hátat fordít a főútvonalnak, nem tud kiemelkedni a térből, a környezetből. Az első kérdés tehát: Kik és miért állították oda ennyire felületesen, szinte találomra Bencsik István: Anya gyermekével — című szobrát?
A másik kérdés: Szép-e, művészi-e a szobor még így talapzatából kifordítva, mostoha körülmények között elhelyezve is? Egyenes kérdés, mégsem lehet rá tömör igennel, vagy nemmel válaszolni. A szobor tulajdonképpen nem rossz, nem torz, nincsenek kirívó hibái. Csak éppen középszert. Az anyaság, az egészséges női test szépsége, a gyerek repdeső életöröme hiányzik belőle. A művészi „többlet”, amely a halott anyagot élővé teszi.
Kézügyesség, szakmai rutin elengedhetetlen kellékei a szobrászatnak. De mesterségbeli tudással csupán a külső formát lehet megmintázni. Szobrot —, amelyet csak az ihletett művész képes megtölteni mondanivalóval, belső tartalommal, szépséggel. Nem vonjuk kétségbe, hogy Bencsik István reményekre jogosító, tehetséges művész. Mostani műve azonban nem sikerült. Az anya merev, élettelen tömbje, a gyerek mesterkélt tartása, kettőjük között az érzelmi kapcsolat teljes hiánya nem az élet szépségét, a szobrász diadalát hirdeti az anyag fölött. —s—a"

---