Brassó két történelmi városrészének, a belvárosnak és a Bolgárszegnek a találkozásánál lévő parkban avatták fel az illusztris Lepădatu testvérek szoborkompozícióját. Az jelentős közéleti pályát befutó ikertestvérek szobrának felállítását a Lepădatu Alapítvány kezdeményezte. Az ikerpár a Brassó közeli Szecselén (vagy Négyfalu) született értelmiségi családban 1876-ban, majd a Brassó-bolgárszegi híres román-, ma Andrei Șaguna líceumban tanultak (a szobor is ezen iskola közelében áll), majd rangos főiskolákon tanultak Alexandru (Sándor) Bukarestben, Ion (János) pedig Budapesten.
Alexandru Lepădatu történészként nyilvánult meg az értelmiségi, szakmai körökben, a bukaresti Akadémiai Könyvtár munkatársa lett, ugyanakkor a román főváros egyik leghíresebb líceumának volt tanára. A történelmi műemlékek bizottságának titkári címét is betöltötte, sőt 1919 után az erdélyi műemlékek felügyeletét bízták rá. Trianon után a kolozsvári főiskola tanára, dékánja lett, 1920-1938 között az ottani Történelmi Intézet társigazgatója volt. 1918-tól a Román Akadémia rendes tagja volt, melynek később vezetői funkcióját is betöltötte. 1920-ban belépett a Nemzeti Liberális Pártba, mely erdélyi szekciójának oszlopos tagja lett, a bukaresti parlamant tagja. 1936/1937-ben rövid ideig a román parlament Szenátusának volt az elnöke. A két világháború között kulturális miniszteri funkciót is betöltött hat kormányzatban. 1948-ban a román kommunista hatalom egy rendszerellenes értelmiségi ellenállót látott benne, aki: 'a román nép felemelkedésében valamint a Szovetúnió és a kommunizmus kapitulálásában hitt' - az ellene felhozott vád szerint. 1950-ben letartóztatták mint a korábbi állami tisztviselők csoportjának egyik tagját. 1850 augusztusában hunyt el a máramarosszigeti börtönben, sírja ismeretlen helyen található. Napjainkban Kolozsváron, Brassóban és Szecselén utcák vannak elnevezve róla.
Ion Lepădatu a Gozsdu Alapítvány jóvoltából a budapesti Keleti Kereskedelmi Akadémia valamint a Jogi és Politikatudományi tanszék tagja, diákja lett, ahol 1904-ben szerzett diplomát. Mint gazdasági szakember tért vissza Erdélybe, ahol előbb a szászvárosi, főként a románokat támogató Erdélyi Bank (Banca Ardeleana) titkára, majd elnöke lett, később 1911-től a nagyszebeni Biztosító Bank elnöke. Trianon után 1922-ben a kolozsvári Kereskedelmi és Ipari Akadémia tanára lett egészen 1938-ig. 1926/1927-ben a román Kormány pénzűgyminiszteri funkcióját töltötte be, majd 1928-tól a Román Nemzeti Bank vezetői tisztségeit foglalta el 1944-ig. 1919-1931 között a román parlament képviselője is volt az Erdélyi Román Nemzeti Párt tagjaként. Jelentős szerepet játszodt a két világháború közötti román kereskedelmi és biztosítói közegben. 18 gazdasági szakkönyv és közel 300 tanulmány szerzője. 1936 és 1948 között a Román Akadémia tagja volt. Pályafutása alatt számos oktatási-, művészeti- és vallási intézményt támogatott. Az 1945-ös hatalomváltás után a kommunista berendezkeződés egyik kisemmizett értelmiségije lett. 1947-ben közlekedési balesetet szenvedett, ebből kifolyólag nem tartóztatta le a Securitate mint a testvérét, szenvedések közepette hunyt el 1951-ben.
Az egyenként 3 méter magas szobrok alkotója az erdélyi származású bukaresti szobrász Ioan Bolborea.

---