Csíkszentgyörgy jeles szülötte az 1848/49-es szabadságharc elszánt székely honvédtábornoka Gál Sándor. Az ő emlékére állították ezt a mellszobrot a Községháza előtt.
1817-ben született ebben az alcsíki, hegyalji községben. A kézdivásárhelyi katonaneveldében, majd Olmützben végzett tanulmányok után 1838-ban lépett be a császári hadsereg egyik gyalogezredébe. 1842-ben alhadnagyi rengra léptették elő, amikor átvezényelték a csíki határőrezredhez, ahol 1848-ra a hadnagyi rendfokozatba lépett.
Talán kevesen tudják, hogy a március közepén kiört pesti forradalom után a magyar fővárosba utazott és felajánlotta szolgálatait az új magyar kormánynak. Megírta „A Pest városi nemzeti őrsereg ideiglenes oktatás-, gyakorlat- és szolgálati szabályzata” című munkáját, mely áprilisban nyomtatásban meg is jelent. Részt vett a nemzetőrség szervezésében, májustól az Országos Nemzetőrségi Haditanács gyalogsági osztályán segédtisztként szolgált. Számos szabályzatot írt a nemzetőrség és később a honvédség számára. Részt vett a Magyar Honvédség működési alapelveinek és szervezeti felépítésének kidolgozásában. Az új magyar kormány Erdélybe köldte azért, hogy az általa ismert székely haderőt a magyar kormány mellett mozgósítsa. Augusztustól főhadnagyként az erdélyi honvéd zászlóaljak egyik szervezője volt, majd a felállított székely haderő vezérkari főnöke lett. Miután Puchner Antal erdélyi főhadparancsnok felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak és kiszorította a magyar csapatokat Erdélyből, a székely haderő Háromszékre szorult vissza. Gál a háromszéki harcokban a székely csapatok szervezője és parancsnoka volt. Székelyföld felszabadítása után, 1849 januárjában Bem ezredessé léptette elő és a székely haderő további szervezésével bízta meg. Február 4-én támadás érte a cári különítmény részéről és a Szászhermánynál vívott ütközetben vereséget szenvedett. 1849 júniuában súlyos harcokat vívott a Tömösi-szorosnál. Székely hadosztálya július 2-án a Kökös és Uzon között megtámadta a Székelyföld biztosítására hátramaradt cári csapatokat. Az ellenség Székelyföldre való benyomuláskor csapatával Csíkszeredába vonult vissza. Július közepén az odaérkező Bemmel együtt ellentámadást indított és július 23-án Sepsiszentgyörgy mellett sikeres ütközetet vívott a tizenötezer fős császári hadtesttel. Július 29-én előléptették tábornokká, de erről csak később, az emigrációban értesült. Az osztrák-orosz csapatok általános támadása után, augusztus 1-jén a nyergestetői ütközetben döntő vereséget szenvedett. A vereséggel a Székelyföld teljes egészében az ellenség kezére került. Maradék seregével Kolozsváron csatlakozott Kazinczy ezredes csapataihoz, de ennek augusztus 24-ei zsibói fegyverletétele után egy ideig a Szatmár környéki mocsárvilágban bujkált, majd 1850 tavaszán sikerült külföldre szöknie.
Hamburgban és Londonban tevékenykedett, szoros kapcsolatot tartva az emigrációba kényszerűlt forradalmárokkal, majd Kossuth Konstatntinápolyba küldte és őt bízta meg az erdélyi szervezkedés katonai vezetésével. 1851 novemberében kinevezte az „erdélyi felszabadító hadsereg” főparancsnokává. Részt vett a Makk József, Jubál Károly és May János vezette függetlenségi szervezkedések előkészítésében. 1860-ban alapító tagja volt az olaszországi magyar légiónak. Elborult elmével halt meg Olaszországban 1866-ban.
Életrajzi írása 1861-ben jelent meg olasz nyelven Nápolyban, és csupán csak 2006-ban adták ki magyarul Csíkszeredában.
Határozott, bátor, eltökéltséget sugalló arckifejezése a mai székely-magyaroknak is erőt, a szülőföld iránti megbecsülést, elszántságot sugároz.

---