Egri József 1888-1951

Kossuth-díjas Festőművész.

A Balaton festőjének síremléke a badacsonytomaji alsó temető hátsó részében áll, úgy hogy "rálát" a Balatonra. A badacsonyi bazaltból készült síremléket díszítő domborművet, amin egy vízrenéző akt alak látható, Egri József barátja, Borsos Miklós szobrászművész készítette.
Mellette nyugszik felesége, Pauler Juliska, aki 1957-ben hunyt el.

"Áll már a Balaton nagy festőjének síremléke
1951-ben halt meg Egry József Kossuth-díjas festőművész, a balatoni színek, fények — sokak által nem értett, a művészet titkaiba beavatottak által pedig rajongásig szeretett festője. A badacsonytomaji temetőben helyezték örök nyugalomra, abban a temetőben, amelyből minden fejfa mellől a Balatont lehet látni.
Egry József síremléke mellől is láthatjuk a Balatont, amelyet annyira szeretett és amelynek szépségeit avatott ecsettel tolmácsolta. Badacsonytomaj népe, a hegyi emberek, a bányászok, a vízi emberek, halászok szerették a művészt. A tomaji bányászok adták a hatalmas, egy darabból faragott, 35 mázsás bazalttömböt. Borsos Miklós szobrászművész, Egry József jó barátja tervezte az emlékmű díszét alkotó férfialakot, a „Vízrenézőt”.
Az avatásra dr. Keresztúry Dezső írta az emlékbeszédet, melyet a nagyszámú közönség meghatódva hallgatott. Majd Fodor András Egry Józsefhez írott „Vízrenéző” című költeményét Zentai Pál szavalta. A badacsonytomaji vegyeskar a „Hej halászok, halászok” kezdetű dalt, Egry József legkedvesebb dalát énekelte. Azután elhelyezték a koszorúkat és a hulló virágok eltemették a sírt. Az úttörők fogadalmat tettek a sírnál, hogy mindig gondozni fogják.
Az első igazi nyári nap volt a leleplezéskor. Millió tükördarabként verte vissza a nap sugarait a Pannon-tó. Táncoltak, szikráztak a fények, mint akkor, amikor Egry József megleste Őket és vásznain örökítette meg sajátos művészetével. A balatoni fény bearanyozta Egry József sírját is ... Z. F." ^[1]

"Fodor András: A vízrenéző
Egry József emlékére

Selymes, gyöngyház-színü tó
tapad a partok sarlójába.
Inog, remeg a víz szinén
a tükröződő hegyek árnya.
Az égig ér a tisztaság,
s az ég a csendnek boltozatja.
Az illat könnyű páraként
lebeg a szürkülő magasba.

És ő csak ül, a vízre néz,
a tó ringatja ráncos arcát,
de átható tekintetét
a víz redői sem takarják;
és zöld tükrében látja ő
a háttal elfödött világot,
hallja a föld neszét, amint
a nádasok közt átszivárog.

Akár a nyugalom köve,
a Badacsony úgy áll a parton,
szőlői közt bujkál az alkony,
s a lejtők forró útjain,
a fák lomját ezüstbe mártva,
a házak, pincék résein
folyik a fény, az égi láva.

És látja, ott a hegy mögött
a zöld öböl átlép a rétbe,
hegyek bocsátják hajlatuk
táruló, sima szőnyegére;
vonat kigyóz a síkon át,
szalad az út fehér szalagja,
s az Aranykagyló-völgy felett
a messzi víz hunyorog a napba.

Barázdált arca vízre néz,
de szeme egyre érzi, látja,
ahogy körötte tündököl,
csodákat ír a fény, a pára.
És tudja: nincs szilárd világ,
a föld, a hegy se mozdulatlan,
valami lelkes lendület
feszeng a sok nehéz anyagban.

Nem értik őt az emberek,
de ő az embert is megérti.
A kaptatón zihálva még
helyettük áll meg látni, nézni,
hogy milyen szép az őszi táj,
a szinek érett tarkasága,
a sárga fák, a barna nád,
a tóviz ónos csillogása.

Botjára támaszkodva áll
a kapunál. Utólszor látom.
Köhög, az arca csupa kín,
de pilláján a dac világol.
És szúr az éles-szürke szem,
a csontos kéz biztatva markol:
-- „Lehet, hogy elmegyek, de ti
nem tértek el az én utamról!” –

Elment. A nyári tó szinén
Gazdátlan ingnak most a fények.
De az az éles szürke szem
még vízre néz, még napba réved,
előtte újra tündököl
a teljes égbolt tisztasága,
s kitárul földön és vizen
az ember elveszett világa." ^[2]

---