A műlapon látható mellszobor nem köztéri alkotás ugyan, mégis igen fontos mű, hiszen jószerével külön fejezet a magyar szobrászat történetében, és úgyszólván fél kötetnyi a magyar felvilágosodás és reformkor kultúrtörténetéből.

Kazinczy Ferenc (1759-1831) és a mellszobor eredeti alkotója, a klasszicista szobrászat kiemelkedő magyar művelője, Bécsben Johann Martin Fischer és Joseph Klieber, Rómában Antonio Canova és a dán Thorvaldsen tanítványa, Ferenczy István (1792-1856) baráti kapcsolatokat ápoltak egymással. Kazinczy lelkes pártfogója volt a nemzetközi hírnév felé is elinduló fiatal szobrásznak, sok évi levelezés után az 1820-as években Pest-Budán személyesen is találkoztak, 1828-ban pedig modellt ült ahhoz a mellszoborhoz, mely abban az évben, működésének 50. jubileumát megünneplendő, Kazinczy számára tulajdonképpen meglepetésként készült el. Ez a szobor végül a XX. század legelején a Szépművészeti Múzeum (utóbb a Magyar Nemzeti Galéria) tulajdonába került. Ferenczy István munkásságához további két márvány Kazinczy-portré köthető, a szerzőség e két mellszobornál azonban már megoszlik.

Az itt látható szobor mintázását és kifaragását Ferenczy István kezdte el az 1850-es évek elején, meglehetősen motiválatlanul -- nem sokkal korábban, pesti tartózkodása idején leégett rimaszombati háza és műterme, jó néhány korábbi alkotása és jelentősnek számító saját műgyűjteménye odaveszett, ráadásul a szülővárosába, Rimaszombatra való végleges visszatelepülés a nagyon jól induló szobrásznak a művészi visszhangtalanság űrét, a pálya kudarcát jelentette. Ferenczy 1856-ban bekövetkezett halálakor a szobor félkészen, befejezetlenül maradt. Az 1859-es centenáriumi Kazinczy-évre készülve az író emlékét ápoló akadémiai bizottság megbízta Ferenczy István igen kedvelt egykori, a megbízás idején 41. évében járó és ekkorra már nagy szobrászi gyakorlattal rendelkező tanítványát, Marschalkó Jánost, hogy a márványportrét fejezze be. Marschalkó ezzel a munkával el is készült, a büszt az 1859. októberi megemlékezések egyik fő attrakciójának számított, és az ünnepségek után a Magyar Tudományos Akadémia épületében helyezték el. Ez a Ferenczy kezdte, Marschalkó befejezte portré került aztán annak az emlékcsarnoknak az apszisába, melyet az 1860-as évek elején eredetileg Ybl Miklós tervezett, végül 1873-ra Szkalnitzky Antal tervei szerint valósult meg Széphalomon, az addigra teljesen lepusztult egykori Kazinczy-kúrián. A Kazinczy Emlékcsarnok 1876 óta látogatható nyilvánosan.

A Magyar Tudományos Akadémia sem akart Kazinczy-portré nélkül maradni, ezért megbízták Izsó Miklóst, hogy Ferenczy eredeti portréi nyomán készítsen mellszobrot; ez a példány, mely különbözik mind a két előző megformálástól, 1873-ra készült el, és ma az MTA székházában áll. A három portré közös abban, hogy mindegyik az antik formarend szerint mintázza meg Kazinczyt, aki leveleiben kifejtette ennek a megközelítésnek az elsőrendűségét a klasszikus irodalmi-történelmi szoborportrék esetében. (Zárójelben teszem hozzá, hogy a három portré közül egyik sem klasszikus értelemben vett köztéri szobor, azok közül az első felállítására 1861-ben került sor, a Nemzeti Múzeum kertjében, Vay Miklós munkájaként. https://www.kozterkep.hu/~/3543/kazinczy_ferenc_mellszobor_budapest_vay_miklos_1861.html )

A műlapon tehát a második szobor látható, jó állapotban, hiszen elkészülte óta fedett helyen áll, bár a szobor talapzati része hátul enyhén csorbult az idők során, noha a sérülés utólag javítva lett.

A történet kibogozásához Veszprémi Nóra kiváló angol nyelvű, a klasszikus magyar művészet alkotival, korszakaival foglalkozó blogjának Ferenczy Istvánról szóló bejegyzése alapján jutottam el (első link), mely hivatkozásként megadja Meller Simon 1905-ben megjelent Ferenczy-monográfiáját (pdf formában olvasható a második linken), és az egész Kazinczy-ikonográfia korabeli történetéről ad kitűnő áttekintést Révész Emese mellékelt tanulmánya a harmadik linken.

---