Arcok, melyek mellett gyakran elmegy a hétköznapok járó-kelő embere, s melyeket talán még sohasem vett észre. Nevesek vagy névtelenek, feltűnőek vagy észrevétlenek. Emberek, akik valamikor éltek, alkottak, cselekedtek, gondolkodtak, éreztek, vágytak, végül pedig elnémultak, s most itt Sepsiszentgyörgyön élnek tovább gipszbe, kőbe, fémbe, fába merevedve mint plakettek, szobrok, épületdíszek.

A város utcáin, közintézményeiben járva-kelve, amikor körülfognak a zajok vagy a csend, ha nézzük az arcukat, s nem csupán nézzük, de kinyitjuk számukra lelkünket, abban a pillanatban elkezdenek néma beszédükkel vallani. Minden egyes arcon rezdül az ember : derű vagy düh, szomorúság vagy vidámság, szelídség vagy zordság, réveteg mosolyú egykedvűség vagy élénk érdeklődés, nyugalom vagy feldúltság, angyalok jósága vagy katonák elszántsága, töprengés vagy gyermeki gondtalanság... S az is, hogy nemcsak a föld jelenben élő lakói, de az örökkévalóság polgárai is vagyunk.

Ha olvassuk ezeket az arcokat, bennük valamilyen formában önmagunkra ismerhetünk. Rájövünk, hogy mi is – a véges időben élő emberek – ugyanolyan érzésekkel, érzelmekkel, gondolatokkal, vágyakkal vagyunk tele, amikről az arcok beszélnek, csakhogy mi nem merjük, vagy nem tudjuk kimondani. Mi, a jelen foglyai hétköznapjaink kisded rohanásaiba záródva élünk, némábban gipsznél, kőnél, fémnél, fánál.

Õk beszélnek helyettünk, s ezt a néma beszédet próbáltuk meg lelkünkön átszűrve emberi nyelvre átültetni ebben az albumban – a költészet nyelvét is segítségül véve.



A képekhez párosított verseket a fotószobában olvashatod el.