Most is elgondolkodtam, vajon milyen elvek mentén határozták meg a tervek készítésekor, hogy milyen mesterség, ill. ábrázolás hová kerüljön. Az ember azt gondolná, hogy a magas főrendek társaságába valók a fennköltebb témák.

De itt, ebben a társalgóban kaptak helyet a mezőgazdaság mesterségei, ágazatai is. Ebből a most sorra kerülő csoport egyrészt egy tradicionális magyar ágazatot reprezentál, másrészt éppen egy szükségszerű megújulást követően.
Az 1880-as évek nagy csapása volt a filoxéra- (szőlőgyökértetű-) fertőzés, ami gyakorlatilag megsemmisítette a magyar szőlőtőke-állományt.
Érdekes, a fertőzés Amerikából származik, s a válság leküzdésének módja is: amerikai vesszőket szaporítottak, import homoki szőlőtőkéket telepítettek.
A könyv összegzése szerint a rossznak jó oldala az volt, hogy fajtaváltásra kényszerítette a magyar bortermelést úgy, hogy közben technikai-technológiai fejlődést hozott magával.. Így alakult ki piacképes minőségi bortermelés: az amerikai növénytestbe oltva a magyar fajták genetikai állományát.

A Szőlőtermelés-szobor középső alakja az oltással foglalkozik. Öltözéke alföldi csikós kalap, zsinóros nadrág, magyar csizma, bő ujjú ing. Munkakötényében vesszők láthatók, kezében oltókés.
A szüretelő hímzett, fűzött pruszlikban, bő szoknyában, kötényében gyűjti a frissen szedett fürtöket.
A jobb oldali nőalak ábrázolása szimbolikus. Egy kehelybe csavarja az érett, duzzadó szemek levét. Öltözéke a régi paraszti divatot idézi.

Forrásként használtam Búza Péter–Gadányi György szerzőpáros 'Mesterségek dicsérete' című könyvét.