A Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Kar földszinti előterében, a bejárattal szemközti falban kiképzett szoborfülkében, bal oldalon Bolyai Farkas, jobb oldalon fia, Bolyai János másfélszeres életnagyságú, egész alakos bronz szobrai fogadják a belépőket.
A szobrokat - Kiss István alkotását - 1964. október 12-én avatták fel.

A Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Kara 1921-ben kezdte meg működését, amikor Szeged városa befogadta a Kolozsvárról áttelepült tudományegyetemet. Az eltelt 90 év alatt az eredetileg még Matematikai és Természettudományi Kart alapító nagy hírű professzorokat méltó utódok követték a tanszékek, illetve a kar élén.

"Bolyai Farkas (Bólya, 1775. február 9. – Marosvásárhely, 1856. november 20.) magyar matematikus, 1832-től a Magyar Tudós Társaság tagja. Első életrajzírója, Paul Stäckel szerint vele kezdődik a magyarországi matematikai kutatás története.

A sokoldalú tudós más tudományterületekkel illetve művészetekkel is foglalkozott, és gyakorlati téren is tevékenykedett. Saját korában művei csak szűk körben váltak ismertté, így több kutatási eredménye más matematikusok nevén került be a matematika történetébe, őt magát a nemeuklideszi geometriák előfutáraként tartják számon. Több mint fél évszázadig dolgozott a marosvásárhelyi református kollégium matematika-, fizika- és kémiaprofesszoraként, ez idő alatt rengeteget tett a korszerű természettudományos ismeretek elterjesztéséért. Leghíresebb tanítványa saját fia, Bolyai János volt."

---

Az emlékmű-szobrász Kiss István legnagyobb vállalkozása kétségtelenül Bolyai János és Bolyai Farkas megformálása volt; a két életnagyságon túlemelkedő figura 1964 óta a szegedi József Attila Tudományegyetem Természettudományi Karának előcsarnokát díszíti (46-47 kép)' Kettőjük közül csak az apa arcmását ismerjük, a fiúról nem maradt fenn kép; önéletrajzában maga írja le' hogy az egyetlen róla készült festményt, amely
mérnök-hadnagyi uniformisban ábrázolta, saját kezűleg vagdalta össze kardjával egy, 'bizonyos apámtól méltatlanság s arra következett méltatlankodás (indignatio) következtében'. Fennmaradt útleveléből tudjuk, hogy közepes testalkatú, hosszúkás arcú, őszbe vegyült hajú ember volt, szeme kék, szája, orra arányos. Vérmérsékletéről leginkább vallomásai tájékoztatnak: 'Nehezen hajló, sarkából nem könnyen kiforduló természetnek'', céltudatos, játékba' munkába egyaránt szenvedélyesen belefeledkező, ,'az igazságot tanilag és erkölcsileg határtalanul szerető' jellemnek mondja magát. Hibájául indulatosságát és gyakori 'szerelmességét' említi; mint írja, nem tudott ellenállni a 'némberi nem ostromának'. Kiss István elsősorban ezekre, a Benkő Samu és Tóth Imre
kutatásai nyomán felszínre került adatokra támaszkodik, amikor megmintázza a világhíres apa és fiú portréját, amelyek a tudományt szigorú erkölcsi mértékkel mérő elmék öntudatát és intellektuális bátorságát sugallják. A két szobron azonban igazság szerint a portrék szerepe csak másodlagos, mert a tulajdonképpeni mondanivaló a posztamentumként felfogott testek jelképes értelmű mozdulataiból bontakozik ki: Farkas keze, mert még az euklideszi geometria platformján áll, befelé zár, míg Jánosé, aki zseniális felfedezésével felborította ezt a matematikai világképet, a meghódított végtelenséget szimbolizálva - nyitva van. Forrás: Tasnádi Attila: Kiss István (1982 - 42-43 oldal)