A Vág és a Duna összefolyásánál fekvő Komárom stratégiai jelentőségére már a középkorban felfigyeltek - a török hódoltság idején aztán rendkívüli fontosságú erődítményrendszert kezdtek ezen a ponton kiépíteni. A Duna két partján, immár két külön országban elhelyezkedő védvonal különféle harcászati-katonai funkciókat töltött be egészen a legutóbbi időkig. A XIX. század elején I. Ferenc egészen idáig húzódott vissza Napóleon elől (menekült, mondhatnánk, mikor már Győr is odaveszett), 1849-ben Klapka György a világosi fegyverletétel után hat héttel, a szabad elvonulás ígéretének birtokában adta csak fel a várat, s hadászati jelentőségét egészen az 1870-es évekig őrizte. A fénykorában egyszerre 200 ezer katona állomásoztatására kalibrált várrendszer az 1945 utáni időszakban teljesítette be azt a csodálatos képességét, hogy (ellen)állni és befogadni is tud: a szovjet csapatok kivonulásáig a Csehszlovákiában lévő részek a Vörös Hadsereg hadtáprészlegét látták vendégül, egy darabig ideiglenesen, egy darabig, úgy tűnt, örökre, egy darabig pedig úgy, ahogy a történelem nagy könyvében még nekik is meg volt írva. Azt persze sohasem tudhatjuk, hogy a történelem nagy könyvének eddig fel nem lapozott oldalain pontosan milyen szöveg szerepel - ez legalábbis intő jel mindannyiunk számára, akik ma élünk.

A Kőszűz mindenesetre Révkomáromban, az erődítmény-rendszer ötszög alakú, Újvárnak nevezett részén, a nyugati saroknak számító Madonna-bástyán áll. (Felállítási évét e rész megépítésének évében határoztam meg, ám ennek a meghatározásnak egészen pontos alapja nincs; ha kivégzőosztag előtt állnék, és túlélésem fejében kellene megmondanom, mikortól való, az 1800-as évek közepével próbálkoznék. Aztán lehet, nem lenne tovább.)

A legnagyobb gyönyörűséget a szemmel láthatólag modern észjárással rendbehozott bástya alatt álló szobor lábai alá helyezett felirat okozza: 'Nec arte / nec marte' - 'Sem csellel, sem fegyverrel'. Boldog volt az a kor, amelyik ezt a szöveget ily tömören megfogalmazhatta.

Ezek régi képeim, és amikor fényképeztem őket, még nem gondoltam a SzoborLapra; nem a koszorút előre tartó nőalak szépsége vagy a felirat aforizmatikus bölcsessége nyűgözött le, hanem a hatalmas téglafalak apró részleteikben a pusztulást és elhanyagoltságot érzékeltető, rendkívüli geometriája. Mert sajnos: ha kell, bizony, csellel, ha kell, akkor pedig erővel. Ha meg úgy alakul, mind a kettővel.