Békés Megyei Népújság, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám Festett házak Békéscsabán Letűnt korokban kedves szokás volt, hogy a vakolt házak homlokzatára nagyszabású ábrázolásokat festettek. Giorgione legfőbb műve a sajnos elpusz-. tűit freskósorozat volt, amelyet Velencében a Canal Granden álló Fondaco dei Tedeschi homlokzatának ormótlan falára festett. Baselban és környékén, a Bodeni tó partjain, Augsburgban Hans Holbein és követői festettek egész freskósorozatokat a házakra; gyakorolták ezt a művészetet a Szepességben, ahol a kastélyok pártázatos falaira sgraffitóba kapart képeket alkalmaztak. Később — mint annyi más esetben— a homlokzatfestés is leszállt a népművészetbe és jelentős néprajzi értékeket eredményezett. A házaknak faliképekkel való díszítése ma újra élő igény. Hazánkban tudomásunk szerint először Med- gyaszay István kísérletezett ezzel az 1920-as években, fővárosi lakóházakon színes sgraffitókat alkalmazva. Nem véletlenül újult meg a homlokzatdíszítés a huszadik század megfelelő időszakában. A modern építészetnek a legfontosabb, etikai normává előlépő kritériuma lett az anyagszerűség hangsúlyozása. A síkokkal határolt épület-kubatúrák hatalmas nyílás nélküli falfelületeinek már-már sivárrá váló egyhangúságát szerencsésen lágyítja a homlokzatdíszítés, amely a sgraffito esetében kétszeresen hódol az anyagszerűség elvének: — a sgraffito ugyanis nem más, mint egymás fölött alkalmazott színes vakolatrétegekből előállott, tehát bizonyos textúrával is rendelkező falikép. Legújabban Békéscsabán is találkozhatunk ilyen kísérletekkel. Gaburek Károly grafikus-festőművész készített két nagyméretű faliképet is „al sgraffito” egy Ady Endre utcai társasház homlokzatán és egy Dobozi úti lakóház végfalán. A faliképnek ma újra felismert lényegéből kiindulva a művész a legmesz- szebbmenőkig ragaszkodott a síkszerűséghez — síkszerű felfogású házainkon a legnagyobb tévedés volna az augsburgi és baseli freskók nagy mélységű perspektíváját alkalmazni. Különösen sikerültnek tartjuk a Dobozi úti lakóházra kapart sgraffitót, amely fokozott lényegre töréssel vetíti a falra egy család szimbolikus képét. Az ilyen dekoratív szimbolizmusnak mindenesetre előnye, hogy messzemenően érthető az utcán járókelő legegyszerűbb ember számára is. — A szinte kötelező közérthetőségre törekvés némileg korlátozza a falikép készítőjét, ugyaneikkor vonzóan izgalmas feladat az egyre inkább eluralkodó stílus-arisztokratizmus korában — vallja a fiatal grafikus. — Különösen a később készült Dobozi úti munkámat szeretem, azonban a szakmabeliek és nem szakmabeliek jóindulatú véleménye, no meg saját szemléletem fejlődése miatt ma már mindkét faliképet másképp, még inkább sűrítve kísérelném meg elkészíteni. Feltűnő, hogy mindkét falikép magánmegrendelésre készült; — mellettük mindössze egy hasonló munkáról van tudomásunk: a békéscsabai szlovák diákotthon belsőjében Hincz Gyula alkotása állami megrendelés volt. A nagyobb volumenű állami építések beruházói sajnos, eddig nem igényelték a képzőművészet, mint társművészet alkalmazását. Köztudott, hogy a beruházási összegek két ezreléke mindenképpen befolyik a Képzőművészeti Alaphoz, amely .azt a vidékünkön nem jelentkező igények miatt „élelmesebb” tájegységeken használja fel. A korszerű építészeti stílus viszont nem nélkülözheti a képzőművészet jelenlétét — mint ahogy egyetlen építészeti stílus sem bírta , nélkülözni —, esetenként éppen a homlokzati díszítést. Állításunk igazolására hosszan sorolhatnánk a sivár homlokzatokat, amelyek szinte kiáltanak valami díszítő elem után — nem célunk ilyen részletekbe merülni. Azonban leírjuk: a mellékelt képen , látható faliképek megrendelője két műépítész; — a hajdani szóhasználatot minősítésként aposztrofáljuk. Ez a tény a szakmabeliekben élő igényt igazolhatja ékesszólóan. Az építészet az a művészeti ág, amely életünknek úgyszólván állandó keretéül szolgál. A képzőművészet társművészeti szerepében az épületek sokszor rideg célszerűségét az emberi lépték, az oldottabb humánum közelségébe hozza.